22. rész - Fakuló tények

 Az a néhány gyilkos perc, amíg Chanyeollal felöltöztünk, s lóhalálában átrohantunk JoonMyunhoz, megmászva pár emeletet, idegtépően sok időnek tűnt. Minden egyes lépésnél, minden szaporább lélegzetvételnél egyre gyengébbnek s tehetetlenebbnek éreztem testem. Mintha az eddig jól működő funkcióim, amelyek egészen addig a napig tökéletesen működtek, lassacskán leállni készültek volna. Térdem remegett, a szívem összevissza kalapált, a légzésem szaporábbá s erőtlenebbé változott, miközben a tekintetem ködösülni kezdett, leplet bocsátva látásomra.

 A magas férfi végig erősen szorította csuklómat, olyan akarattal húzva maga után, amelyet eddig még senkinél sem tapasztaltam. Szoros tartása, melegséggel töltötte el fáradó szívemet, amelynek dobogása is gyengülni kezdett. Úgy érintette kezemet, mintha az életét akarta volna megmenteni ezzel. Holott az enyém táncolt ismét kötélen, nem az övé… Bár, azok után, amik kiderültek kettőnkről, azon sem csodálkoznék, ha az életeink már egybeforrtak volna.

 Mire a házhoz értünk, a lábamon sem bírtam állni, így szerelmemnek kellett karjaiba felcipelnie a milliónyinak tűnő lépcsőfokokon. Egy évezrednek tűnt, mire elteltek a másodpercek, s sikeresen dörömbölni nem tudtunk JoonMyun ajtaján. Illetve, Chanyeol ütötte izomból fa alapú nyílászárót; én arra koncentráltam, hogy ébren tudjam tartani magamat. De mindhiába: mire a bejárat kitárult, s a fényesség elvakítani készült mindkettőnknek, addigra már pilláim tartása alábbhagyott, olyan erővel lökve engem a tudatlanság sötétségébe, mintha egyenesen száműzni akartak volna.

 Nem tudtam, hol vagyok, nem tudtam, milyen állapotban vagyok; hangokat sem hallottam, mindössze érthetetlen foszlányok fogták közre elmémet, teljesen összekuszálva azt. Fájt, szúrt, égetett minden pillanat, amit a feketeségben töltöttem, amely kínozta létezésemet. Ha egyáltalán léteztem még…

 Abban sem lehettem biztos, élek-e, vagy már a halál küszöbén várom a következő szintet. Elképzelni, belegondolni sem akartam, milyen lehetett a Limbo utáni „élet”; ilyen sötét? Ennyire borongós, ennyire semmilyen? Vagy csak nélkülük ilyen elviselhetetlen?

***

- Ettől jobban lesz? – hallottam egy aggodalmas kérdést, egy ismerős mély orgánumból, amely rengeteg félelemmel volt megtöltve. – Ez segít itt tartani?

- Azt nem tudom – érkezett a sajnálkozó válasz, egy ezelőtt mindig undoknak ismert személytől, kinek hangja lágyan simogatta dobhártyámat. – Nem én hozom a törvényeket, nem én találtam ki a játékszabályokat; csak azt tudom, hogy ennek az injekciónak hála, lassul a fakulás folyamata. De el nem múlik.

- Bassza meg! – sikkantott fel, szinte már siránkozva a magasabb férfi, azon pörgetve agykerekeit, mit lehetne ezután tenni. – Nincs más lehetőségünk?

- Lehetőséget szeretnél? – JoonMyun szavai kiélesedve kapták el Chanyeol nyakát, egyetlen egy vágással elvágva a másik torkát. – Ha annyira segíteni akarsz, akkor menj ki a folyosóra, vedd elő a mobilodat, hívd fel Hongkit, és mondd meg neki, hogy azonnal küldje ide Kyungsoo-t!

- Kyungsoo-t? – értetlenkedett párom. – Miért van szükség rá?

- Ne kérdezősködj annyit, csak tedd, amit mondtam!

 Azzal pár csoszogás után, egy ajtó kitárult, majd hirtelen be is csukódott, csendet varázsolva a helyiségben, ahol feküdtem. Homlokráncolva próbáltam kinyitni szemeimet, lassacskán fogadva be a hirtelen érkezett világosságot, amitől az elmúlt percekben elszoktam. Az első, amit tehettem, hogy reflexszerűen dörzsölni kezdtem szemeimet, majd ujjaim átvándoroltak halántékomra, s az ott fájó részeket vették kezelésbe.

- Felébredtél? – ült le mellém JoonMyun, figyelve, ahogy nagy nehezen felültem.

- Fel – sóhajtottam nagyobbat. – Jézus fasza, úgy érzem magam, mintha megevett volna egy macska, és az előbb hányt volna ki.

- Pedig nem másnapos vagy – mosolygott, miközben megveregette vállaimat. – De örülök, hogy valamennyire már önmagad vagy. A gyógyszer sokat segített rajtad.

- Gyógyszert kaptam?

- Muszáj volt – tárta szét karjait. – El akartál tűnni…

- Igen, az a rész még megvan – temettem arcomat tenyereimbe, igényelve néhány másodpercet, amíg kellőképpen felébredtem. – Már azt is hallottam, hogy injekciót kaptam. Azt hova adtad be pontosan?

 JoonMyunnak nem kellett szavakkal pazarolnia az időnket, csupán sokat sejtető tekintettel meredt testemnek egy olyan pontjára, amit még Chanyeol sem fixírozott ekkora látványossággal. Követtem a férfi pillantását, s nagy nehezen tudomásul vettem, hogy ott terpesztettem JoonMyun hálószobájában, bokáig letölt gatyával, csupasz alsótesttel.

- Faszom – sóhajtottam kelletlenül, továbbra is a saját péniszemet bámulva, mintha eddig nem láttam volna elégszer. – Aish, komolyan, már meg sem lepődök ezen.

- Helyes, nem tenne jót neked, még egy kiakadás – bólintott, szerencsémre, abbahagyva az intim részeim fixírozását.

- El sem akarom képzelni, mennyire zavarba jöttem volna, ha ébren kell végignéznem, ahogy kitárt picsával fetrengek az ágyadon, miközben te elvégzed… amit el kell végezned – borzongtam bele a gondolatba, ahogy JoonMyun felettem hajolva éppen beadja nekem a gyógyszert… Baszki, inkább nem is próbáltam elképzelni.

- Nekem sem volt egy élvezet, hogy gyógyszert kellett adnom a pöcsödnek – forgatta meg szemeit, egy pillanatra megint azzá a JoonMyunná változva, akit az elején megismertem.

- Legalább nagyobb lett tőle?

- Nem tudom, ezelőtt mekkora volt – rántott vállat, aztán újra szemügyre vette az eddig folyamatosan emlegetett tagomat. – De én a helyedben nem panaszkodnék.

- Köszönöm – ráncoltam homlokomat, kínosan mosolyogva. – Vagy mi…

- Amúgy, kínosabb volt, amikor a pasid, és annak exe, éppen lerángatta rólad a nadrágot – vakarta meg nevetve tarkóját, némiképp témát váltva, majd hozzátette. – Amúgy, most már nyugodtan felöltözhetsz.

 Kivételesen ezt az ötletet mindketten egyformán díjaztuk, így míg JoonMyun diszkréten elfordult, én megembereltem magam, s nehézkesen magamra húztam bokámat verő alsómat, s farmeromat. Amíg fel nem álltam, észre sem vettem, mennyire erőtlennek éreztem magamat… azt gondoltam, a fakulás meggyengítette mindenemet, amin nem is csodálkoztam.

- Mellesleg – mondtam a férfinek, mikor mellé értem –, sajnálom!

- Mit? – értetlenkedett. – Ha az előbbire gondolsz, nem kell semmit sem sajnálod, láttam már faszt, ettől nem jöttem zavarba, vagy ilyesmi…

- Nem arra gondoltam – ráztam meg fejemet, úgy, hogy még tincseim is helyzetet változtattak. – Amúgy azt is köszönöm.

- Akkor mit sajnálsz?

- Ezt az egész Chanyeolos esetet – mondtam. – A szakításotok óta nem találkoztunk, kínos lehet neked ez az egész…

- Istenem Baek! – nevetett ki kedvesen, ahogy lassan kimentünk hálójából, a nappaliba érkezve. – Hihetetlen, hogy a történet után, te csak erre tudsz gondolni! Nem vicceltek, amikor mondták, hogy egy rendes srác vagy.

- Kik mondták? – vontam össze szemöldökömet, mivel JoonMyunnal semmilyen formában nem lehettek közös ismerőseink.

- Majd megérted – veregetett vállba, szeretetteljes mosollyal arcán. – Visszatérve a Chanyeolos incidensre, tudnod kell, hogy egyikkőtökre sem haragszom. Amióta itt vagyok, megtanultam, hogy ilyeneken felesleges pattogni, ráadásul én több időt töltöttem együtt vele, mint te.

- De ez nem dühítő? Hogy idejöttem, és elvettem tőled?

- Dühítő lenne, a való életben, és ha tényleg elvetted volna – nevetett továbbra is, mintha szórakoztatná a hülyeségem. – De Chanyeol választott téged, és ő sem azért, mert hűtlen típus lenne; egyszerűen ti összetartoztok. És ezt már azóta tudom, hogy megláttalak titeket egymás mellett.

- Nem sérült a hiúságod miattunk? – Egyáltalán nem értettem, JoonMyun hogy kezelhette ezt a helyzetet ennyire egyszerűen. Amikor Taeyeon megcsalt, azt hittem megőrülök; mondjuk a két helyzet egyáltalán nem hasonlított.

- Limboban a hiúság a legkevésbé fontos dolog, ezt elhiheted – mosolygott, ahogy leültetett a kanapéra. – Erről felesleges beszélnünk; Chanyeollal jártunk, szakítottunk, mert megismert téged, akit érez, és akivel összetartozik. Pont! A helyedben engem jobban izgatna, hogy miért kezdett fakulni a testem.

- Aish – túrtam bele idegesen hajamba, ahogy eszembe jutott a dolog. – Igyekszem nem gondolni rá, és nem rákérdezni a miértjére… abban reménykedem, ez is egy olyan dolog, amire nem kell választ találnom, és csak egy múló állapot.

- Minden helyzet egy múló állapot, Baekhyun – pillantott rám jelentőségteljesen, a lehető legkomolyabban, pont abban a percben, mikor a bejárati ajtó kitárult, és Dyo meg Chanyeol lihegve estek be rajta. – Ezt is majd megérted – suttogta még utoljára, azzal hátat fordított, s lakótársammal kezdett diskurálni.

- Chanyeol útközben elmondott mindent – szuszogta barátom, ahogy felegyenesedett, s aggodalmas szemeket vetett rám.

- Tudod mi ilyenkor a teendő? – meresztett a fiúra nagy szemeket a másik, mintha Dyo bármit is jobban tudott volna a Limbo-s dolgokról, mint JoonMyun.

- Attól tartok igen – mondta, teljesen más aurával, mint ezelőtt.

 Teljesen lefagytam. Mintha nem azt a Do Kyungsoo-t láttam volna magam előtt, aki évekkel ezelőtt megismertem. Mintha egy idegen férfire tekintettem volna. Mit tudott, amit Joon nem?

- Akkor elmondjuk neki? – sóhajtott fáradtan az előbb említett, nekem meg már kezdett felforrni az agyvizem.

- Muszáj lesz.

- Mit kell elmondanotok? – vágtam ketté beszélgetésüket, sürgető kérdésemmel. Nem értettem semmit, nem tudtam, mi a frász van velem, ahogy a jövőm is egyre homályosabban táncolt előttem; nem vágytam több titokra, több bizonytalanságra, csak a színtiszta igazságra. Elegem volt már mindenkiből.

- Baek – ült le mellém lassan legjobb barátom, előtte még egy gyors pillantást váltva JoonMyunnal.

- Dyo, mi ez az egész? – kérdeztem, mikor már szinte könnyek ültek szememben. Időközben Chanyeol is mellém ért, átkarolta testemet, próbált valamennyire nyugtatni, nulla sikerrel. – Próbálom nem felizgatni magamat, hátha ezzel felgyorsul az eltűnésem, de bassza meg… kurvára félek! Kérlek, mondd el, mi a francot kell még tudnom?

- Az a helyzet… – nyelt egyet a fiatalabb, megfogva kezemet, ezzel nyomatékosítva szavait. – Nem voltam veled teljesen őszinte, az idekerülésemet illetően…

- Nem? – szipogtam, rögtön a legrosszabbra gondolva, de ami ezután érkezett, felülmúlta minden elképzelésemet.

- Baek… Én nem estem kómába!