19. rész - „Édes Istenem!”

 Egyenletesen lélegeztem, miközben nyugodtan ültem a kanapén, várva arra, hogy Chanyeol visszaérjen. Mihelyst azt kívántam, bárcsak ne érezném őt, a kettőnk közti kapcsolat rögtön megszakadt. Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen képesség szó szerint veszi a hirtelen jött vágyaimat. De végül jobb volt, hogy nem hallottam a kérdés utáni feleletét. Lehet, beleőrültem volna.

 Nem sokkal később a várva várt férfi megérkezett. Rögtön felpattantam helyemről, és izgatottan pillantottam rá, eldobva az eddigi nyugalmamat.

- Na, mi volt? – kérdeztem.

- Nem hallgattad végig? – mosolygott aranyosan, utalva ezzel a kapcsolatunk speciális részére.

- Nem – ráztam meg fejemet. – Azaz, nem végig. Miután JoonMyun rólam kezdett kérdezni, és azt mondtad, ez nem szerelem, jobbnak gondoltam, ha ezt a beszélgetést nem hallgatom tovább.

- Szóval, amellett, hogy megbántottalak, megtanultál lecsatlakozni.

- Nem bántottál meg – ráztam meg fejemet, próbálva jelezni, hogy tényleg nem akartam tudni, mit mondott később. Pedig igazából minden vágyam ez volt. – Csak…

- Csak megbántottalak – mosolygott, miközben közelebb lépett testemhez, s kedvesen derekamra simított, meglehetősen nagy jókedvvel döntve homlokát az enyémnek. – Baekhyun, amikor azt mondtam JoonMyunnak, hogy ez nem szerelem, azzal nem téged degradáltalak.

- Akkor?

- Mindössze elmeséltem neki, hogy megtaláltalak téged, mint a másik felemet – csókolta meg kézfejemet, miután kellőképpen megszorongatta azt. – Érzem minden porcikádat, és jelenleg nagyon élvezem, hogy nem tudjuk kontrolálni magunkat. Hidd el, sosem jártam még a fellegekben, most viszont ott vagyok; és ezt az érzést leminősítettem volna, hogy ha a szerelem kifejezést használom. Elvégre ez több annál – mosolygott kajánul, nem bírva meglenni ajkaim nélkül. Hamar birtokba vette számat, vad, szenvedélyes csókot lehelve arra, amiből rögtön tudtam, minden szavát komolyan gondolta.

 Furcsa volt, hogy mindössze ennyiből tényleg mindent ki tudtam olvasni belőle. A való világban ez baromi elcsépelt lett volna, de ott Limboban, olyan egyszerűnek és magától érthetőnek tűnt, hogy nem is kételkedtem magamban, még egy pillanat erejéig sem. Nem volt értelme.

- Az előbb – kezdtem bele, miután kissé lihegve elváltam tőle – azt mondtad, hogy lecsatlakoztam. Ez mit jelent pontosan?

- Hogy megtagadtad a kapcsolatot közöttünk, ergo, nem éreztél, amíg nem akartál.

- Olyat is lehet?

- Mint tapasztaltad – rántott vállat játékosan, apró csókot hintve homlokomra. – Azt is megtagadhatod, hogy én érezzelek, illetve halljalak téged.

- Tényleg?

- Persze – bólintott, mintha ez egyértelmű lett volna. – Tudod, egy idő után baromi idegesítő, ha mindig tudod, mit csinál éppen a másik. Személy szerint, amikor csak tehetem, megtagadva tartom a kettőnk kapcsolatát.

- Miért? – értetlenkedtem, elvégre ennek pont ez volt az előnye; bármit megtudhatott rólam, amit csak akart.

- Úgy szeretnélek kiismerni, ahogy a valóéletben tenném. Ez így… reálisabb. Olykor viszont mégis hasznos ez a képesség.

- És ezt hogy kell? – kérdeztem hirtelen, figyelmen kívül hagyva, ezt a rém aranyos megnyilvánulást. – Mármint, megtagadni a kapcsolatot.

- Csak kívánnod kell – tűrt ki egy kósza tincset szememből, annak érdekében, hogy jobban láthassam elbűvölő mosolyát.

- Ennyi az egész?

- Miért, mi mást tettél, mikor legutóbb lecsatlakoztál? – vonta fel egyik szemöldökét, játékosan provokálva, pont úgy, ahogy anno Taeyeon is tette. Amikor így nézett rám, emlékeztetett valamire a régi életemből… Na, nem mintha ezt az újnak tudtam volna nevezni, de akkor is; kissé furcsa volt.

- Jogos – bólintottam aprót, alig láthatóan mosolyogva rá a másikra.

 Chanyeol különösen boldognak tűnt. Úgy ragyogott, mint egy kamaszlány, aki előző éjszaka vesztette el a szüzességét élete nagy szerelmével, csak éppen Chanyeolt nem fogja hatalmas csalódás érni, azzal a bizonyos kamaszlánnyal ellentétben. De a férfi tényleg majd’ kicsattant az energiától, madarat lehetett fogatni vele, s ahogy rám meresztette szenvedélyben úszó szemeit, érezni véltem, hogy nemsokára a falra kívánt felkenni. Én pedig bepánikoltam.

- Azt hiszem, meglátogatom JoonMyunt – léptem el a magasabbtól, a lehető legzavarosabb arcomat mutatva neki.

- Miért? – ráncolta homlokát, értetlenül pillantva éppen menekülő testemre.

- Szeretnék egy kicsit beszélgetni vele – mondtam, de a colos továbbra sem értette. – Tudod…

- A kettőnk közti dolog miatt? – esett le neki. – Baek, emiatt igazán nem kell! JoonMyun nem olyan…

- Igen tudom, nem is azért szeretnék elmenni hozzá – feleltem, már félig az ajtót is kinyitva, hogy minél hamarabb szabadulhassak meg a nyakamat fojtogatni kezdő közegtől. – Szeretnék kicsit… beszélgetni.

- Oké – egyezett bele döntésembe, elvégre semmi oka (és joga) nem volt megakadályozni azt. – Addig átköltözhetek hozzád?

- P-persze – makogtam kicsit zavartan. – Akkor te is jössz velem JoonMyunhoz?

- Ami azt illeti, a cuccaim már a ház előtt vannak.

- Ó – kerekedett el szemem, s végképp úgy hittem, el kell rohannom onnan. – Akkor­… majd találkozunk, ha hazaértem! – azzal sarkon fordultam, s vissza sem nézve, sprinteltem JoonMyunhoz, mert úgy éreztem, az idegeim készültek szétszakadni.

 Meglehetősen önzőnek éreztem magam, amiért lenyúltam a pasiját, és még azok után tőle akartam tanácsot kérni, de máshoz nem mehettem, így kénytelen voltam ezzel a rossz szájízzel, szinte betörni a lakásának ajtaját.

- Baekhyun? – pillantott éppen lihegő testemre értetlenül, mint aki egy cseppet sem számított az érkezésemre. Mondjuk, miért is számított volna…

- Van egy kis baj… – mondtam szánalmas szemeket meresztve a férfira. JoonMyun megforgatta szemeit, miközben felállt helyéről, beinvitálva a már jól ismert lakásába.

- Jellemző! Amikor az életed még a seggemnél is ragyogóbb, neked muszáj befosatnod magad valami faszsággal, hogy aztán pátyolgathassam a lelkedet! – tolta beljebb testemet, szinte lelökve a kanapéra, gondterheltnek tűnő arccal ülve le velem szembe, hogy rendkívül romantikusan kitárgyalhassuk a bajaimat. – Ezúttal mi a bajod?

- Hát… – tördeltem ujjaimat, hosszú másodperceken keresztül azon agyalva, hogy tényleg beszélhetek-e erről JoonMyunnak. – Asszem berezeltem.

- Igen, azt vettem észre – vágott egy pofát, figyelmen kívül hagyva mondatomat. – Amint elindultál, Chanyeol dobott egy sms-t, hogy hülyén viselkedtél vele, és kérte, hogy térítselek meg.

- Erre kért? – képedtem el őszintén. – A történtek után?

- Baekhyun, nem az anyámat ölte meg, csak téged választott – produkált megint egy olyan grimaszt, amit akár Jim Carrey is megirigyelt volna, lereagálva kérdésemet. – Miért haragudnék rá? Vagy akár rád?

- Mert ti rohadt sokáig együtt voltatok! – fakadtam ki, mintha nem is JoonMyunt, hanem engem csaltak volna meg. – Olyanok voltatok, mint egy tökéletes pár; mindig számíthattatok egymásra, kiegészítettétek a másikat, erre idepofátlankodott egy világi nyomorék, és lecsapta a kezedről a szerelmedet. Ez nem borít ki?

- Nem – rázta meg fejét, gyengéd mosollyal ajkán. – Tudtam, hogy ez egyszer be fog következni.

- De honnan?!

- Chanyeol és én önszántunkból jöttünk össze, és lettünk partnerek – kezdett bele hosszúnak ígérkező meséjébe, nosztalgikusan hangsúlyozva, mintha egy szép emlékről áradozott volna. – Viszont már a legelején tisztában voltam vele, hogy neki valaki más született, és az nem én voltam. Nem siránkoztam miatta sokáig, csak kiélveztem a szép éveinket, aztán emelt fővel intettem búcsút. Nincsenek bennem rossz érzések, szóval nem kell aggódnod miattam.

 Ha eddig még nem mondtam volna, JoonMyun volt az egyetlen ember az életemben, akire őszintén fel tudtam nézni.

- De… – nyitottam volna valami ellenkezésre számat, viszont semmi értelmeset nem bírtam mondani. Nem mintha eddig az intellektuális beszédeimről lettem volna ismert, de még annyi sem bukott ki belőlem, mint előtte bármikor. – Jó, inkább hagyjuk.

- Szívesebben beszélnél arról, miért is fostad össze magad Chanyeol közeledésétől?

- Baszki, neked mindent megírt abban a rohadt sms-ben?

- Az arcodra van írva, nem a telefonomba – rázta meg fejét, apró mosoly kíséretében, csak azért mutatva ilyen kedves arcot, hogy még jobban az őrületbe tudjon kergetni. Éreztem, hogy szerette nézni a szenvedésemet. – Szóval összecsináltad magad, amiért nincs több akadálya a boldogságodnak, és ezt nem bírtad feldolgozni, mivel eddigi életed során még a szerencsétlenségek leküzdése után sem lehettél elégedett?

- Ez is az arcomra van írva?

- Nem, ezt a végtelenül elbaszott személyiségedből szedtem össze – vágott ismételten néhány grimaszt, magában biztosan jól szórakozva a helyzetemen.

- Látom, visszatért a kedves személyed.

- El sem tűnt – kacsintott szórakozottan, aztán végre komolyan is vette a nyomorék hisztimet. – Mellesleg, ezt a gondot csak te tudod megoldani. Nem küzdhetem le helyetted a kötöttségtől való félelmedet, te mazochista barom!

- Hát jó – kezdtem masszírozni orrnyergemet, mert a nyers JoonMyunra nem voltam lelkiekben felkészülve, és elegendő mennyiségű valium sem volt a birtokomban. – Milyen volt a Pokol kapujánál az Éhezővadászokkal?

- Kellemes, amikor az ember seggében is vasvilla van – felelte, s már csak ezzel az egy mondattal is mindent elmondott, amire azt hittem, kíváncsi voltam. – De amúgy mind még kis töketlen hülyegyerek volt, szóval egy délután alatt hazaküldtem őket az anyjukhoz.

- Akkor hogyhogy ilyen sokáig elvoltál?

- Egyéb más teendőket is intéztem – rántotta meg vállait. – Utazgattam kicsit a világok között, ismerősöket látogattam. Ja, és elugrottam a nagyfőnökhöz is – mosolygott, miközben sokat sejtetően a plafonra mutatott. Valószínűleg én voltam túl sötét, de nem esett le, mire akart kilyukadni.

- A nagyfőnökhöz?

- Istenhez.

- Édes Istenem! – kaptam rögtön szám elé, ahogy meghallottam, milyen könnyedén mondta ki a teremtő nevét. – Ő létezik?

- Miért, szerinted ki irányítja ezt az egész pereputtyot? – röhögött ki JoonMyun, meglehetősen látványosan, nagy eséllyel gondolva engem egy naiv hülyének. – Valakinek el kell vinnie a balhét, amikor elbaszódik valami… akárhol. Ez pedig Isten. Szegény gyereknek sok teher nyomja a vállát Mondjuk elég sokszor joggal szidják őt is, mivel nem egyszer fordult elő, hogy rendet kellett tennünk utána.

- Tennünk? – pislogtam nagyokat. – Neked és még…?

- A többi Világmesternek – mondta, de olyan hanglejtéssel, mintha ezt illett volna tudnom.

- Mi az a Világmester?

- Olyasmi, mint amikor úgy jellemeztem magamat, mint polgármestert – adott egyszerű, gyors magyarázatot. – Csak világra terjed ki a hatalmam, nem csak egy adott városra. De ezt a pozíciót csupán néhány hónapja viselem.

- És hogy értetted azt, hogy rendet kellett tenned Isten után?

- Maradjunk annyiban, hogy az öregfiú gyakran vétett olyan hibákat, amiket nem volt ideje kijavítani – mosolygott melegen, akár egy bölcs, tiszteletet érdemlő nagypapa.

- Értem. És mit beszéltél vele?

- Ejnye Baekhyun! – nevetett. – Nem ismered azt a mondást, hogy „Aki kíváncsi, az hamar megöregszik.”?

- Ismerni ismerem, csak az én esetemben ez nem sokat számít.

- Az is igaz – vonta meg vállait, megpaskolva enyéimet. – De ez tényleg ne érdekeljen. Semmi olyanról nem volt szó, amit tudnod kellene.

 Bármennyire is volt JoonMyunnak minden arcrezdülése kedves és barátságos, szemeiben láttam azt a fajta szigort, ami egyértelművé tette, hogy abból a társalgásból még a legkisebb részlet sem tartozott rám.

 Mondjuk nem is számított…

 Sokat agyaltam az egész világok közötti kapcsolaton, a többi lényen, az életem értelmén, a jövőmön, így amikor beléptem a lakásba, először tudomásul sem vettem, hogy Park Chanyeol hivatalosan is beköltözött hozzám. A cuccai nem zavartak senkit, semmi felfordulást nem okozott, a helyiség pontosan olyan állapotban volt, amilyenben otthagytam.

 Az említette férfi a kanapén pihent, éppen valami könyvet olvasott, észre sem vette, hogy megérkeztem. Ezen mondjuk nem csodálkoztam, olyan halkan surrantam be a nappaliba, hogy még egy állat sem mozdította volna meg magát, hogy üdvözöljön.

 Ahogy Chanyeolra pillantottam, különös melegség öntötte el mellkasomat. A szívem hevesen vert, a gyomrom legalább háromszor átfordult a saját tengelye körül, a vérnyomásom pedig már elmondani nem tudom, milyen magasan foglalt helyet. Mégis nyugodtnak éreztem magam. Csupán figyeltem azt a békés embert, aki az enyém volt.

 Csakis az enyém. Senki sem rondított bele a képbe. A colos egyedül az én birtokomban volt. Ez pedig egyszerre idegesítette s nyugtatott meg.

 Lassan mögé lopakodtam, s arcához hajolva, loptam tőle egy csókot.

 S még egyet.

 S még egyet.

 Egészen addig, amíg már rajtam nem feküdt, levegőt sem akarva hagyni, szegény, szerencsétlen, boldog fejemnek.