16. rész - A végzet vörös fonala

 Chanyeol izmos karjai közt feküdve, beszívva a colos kellemes, férfias illatát, rám tört a bűntudat idegtépően szánalmas formája. Egy fasznak éreztem magam, amiért valaki más pasijával ilyen könnyedén lefeküdtem, nem gondolva a következményekre, holott kellett volna… elvégre JoonMyun istenverte élettársáról volt szó!

 Akkora egy pinahuszár voltam, hogy azt szavakba önteni nem tudtam volna. Engem is csaltak már meg, tudom mennyire rémes érzés, erre képes voltam a formás seggemmel elbaszni egy párkapcsolatot. Sosem akartam ilyen szerepben tetszelegni, de amikor Yeol szorosan átölelt, s a nyakamba csókolt, valahogy egy pillanatra, már nem is bántam annyira a helyzetet…

- Aish, baszki – sóhajtottam a kelleténél hangosabban, kiszabadítva magamat a magasabb ragaszkodó öleléséből, felülve a kényelmes ágyon. Chanyeol nem igazán értette a gondterhelt arcomat, így hátamra simítva bújt közelebb hozzám, állát vállamra helyezve.

- Mi az? – kérdezte mélyen búgó hangon, teljesen berekedve, ami csak még dögösebbé tette azt az embert a szememben, ha ez egyáltalán lehetséges volt.

- Csak szar ez a szituáció – túrtam bele hajamba. – Mármint, jó volt veled, sőt, nem csak jó… fantasztikus, de… – rémesebben makogtam, mint egy kamaszlány, viszont ezen Chanyeol látszólag jól szórakozott. Nevetve közelebb húzott magához, majd kedvesen ajkaimra csókolt, belém fojtva minden szót, amit igyekeztem egy darabban kinyögni még aznap.

- Erre várok már mióta – suttogta kéjesen, arcomat, aztán egy kicsivel később nyakamat csókolgatva, olyan bizsergetést keltve testemben, ami nagyon arra akart utalni, hogy ő szívesen játszadozott volna velem még a lepedő alatt.

- Mióta? – kérdeztem, valahogy elveszítve az átszellemülést, amit izgató ajkai okoztak. Félreértés ne essék, bármelyik pillanatban le tudtam volna feküdni vele még egyszer, csak éppen a bűntudatom olyan gyorsan parancsolt megállást nekem, hogy az már egyenesen nevetséges volt.

- Nos… – vakarta meg tarkóját, végre észrevéve, hogy a kommunikációra jobban vevő voltam, mint a perverzkedésre. Bár, az utóbbit is elfogadtam volna, ha nem egy olyan pasiról lett volna szó, aki kurvára JoonMyunnal járt. – Erre nem lehet konkrét magyarázatot adni.

- Miért nem? – értetlenkedtem tovább. – Egyáltalán nem vágom ezt a helyzetet, Chanyeol. Bármennyire is szeretném lazán kezelni, kurvára nem tudom… Baszki, te JoonMyunnal jársz, vagy már nem?

- Hivatalosan még igen – biztosított igazamról.

- És nem hivatalosan?

- Hát… – gondolkodott el pillanatra. – Úgy is, valójában.

- És ha még mindig együtt vagytok – kezdtem bele gondolatmenetembe, amire tényleg egyenes és őszinte választ vártam –, akkor mi a faszért feküdtél le velem?

- Ez nem ilyen egyszerű – szakított meg rögtön, kitérve a válaszadás alól, továbbra sem engedve el derekamat, amit szorosan nyomott hasfalához. – Te nem csak egy múló szeszély vagy, akit hirtelen megkívántam, míg a pasim elutazott. Ennél azért hűségesebb típus vagyok.

- Hát, ezt nem nekem bizonyítottad be – forgattam meg szemeimet, gúnyos hangsúlyomat nem győzve megnyomni, megjegyzésemre pedig belecsípett az oldalamba, mire kissé felugrottam.

- Ez nem volt szép tőled – vágott egy gyermeki grimaszt. – Ha hiszed, ha nem, JoonMyun az elmúlt években gyakran tűnt el akár hetekre is, én pedig addig türtőztettem magam, és egy seggbe sem másztam bele.

- Jesszusom, ti már ilyen régóta együtt vagytok? – képedtem el őszintén, így csak még nagyobb parasztnak érezve magam, amiért egy ennyire mély kapcsolatot basztam el.

- Hát ja – rántott vállat. – Körülbelül akkor jöttünk össze, amikor Limboba kerültem, illetve nem sokkal utána, de ezt már tudtad, nem?

- De igen, Joon még akkor említette, mikor munkát keresett nekem – emlékeztem vissza arra a párbeszédbe, mire akaratlanul is grimaszba torzult az arcom. – Már akkor is akartál?

- Ott még csak alakultak bennem a dolgok – mosolyodott el aranyosan, majd kedvesen fülem tövébe csókolt. – Akkoriban még csak halványan éreztelek, nem is tudtam, hogy te vagy a különös gondolatok okozója.

- Mesélhetnél részletesebben erről az érzős dologról is – fordultam kissé a férfi felé, komolyan pillantva szemeibe, ezzel jelezve tényleges érdeklődésemet. – Tudod, alapjáraton nem szoktam lefeküdni olyannal, aki foglalt, vagy aki csak nyálas, szép szavakat vág a fejemhez – kezdtem bele beszédembe, majd a takarót kicsit jobban testemre húzva, folytattam. – De a szíved ritmusa megegyezett az enyémmel… ez pedig nem lehet véletlen, nem igaz? És hát… kíváncsi vagyok. Szeretném tudni, ez hogyan lehetséges, mikor alig ismerjük egymást.

 A magasabb hosszú perceken keresztül néma maradt, valószínűleg gondolatait szedte össze ezzel kapcsolatban. Én meg ott vártam, és majdnem belehaltam a fejemben folyamatosan tomboló kérdéseimbe, ezzel a témával kapcsolatban. Mi az hogy érez engem? Hogyan? Miért? Mióta? Tudja irányítani? Szeretné irányítani? És leginkább, miért pont engem? Miért nem mást? Miben vagyok különlegesebb, mint mondjuk JoonMyun vagy Kyungsoo?

- Ismered a Vörös Fonál szimbólumát? – kérdezte hirtelen, meglehetősen nyugodt, az átlagnál is kellemesebb hangszínt használva.

- Persze – bólintottam, elvégre bölcsész szakon voltam, még mikor éltem, így alapműveltségnek számított, ezt ismerni.

- Tudod, hogy szól pontosan a kínai hiedelem?

- „A láthatatlan vörös fonál azokat köti össze, kiknek végzetében van megírva, hogy találkozzanak függetlenül időtől, tértől és minden egyéb körülménytől. A fonal megnyúlhat, vagy összekuszálódhat, de elszakadni sosem fog.” – idéztem a tankönyvekbe leírt szövegeket, bármiféle hiba nélkül mondva fel azt a férfinek, mintha csak olvastam volna. Anno, nagyon kínosnak számított, ha ezt a bölcsész egyetemisták nem tudták, így már csak a büszkeségem megőrzése végett is bemagoltam eme sorokat. Bár, annak ellenére, hogy elvileg minden kérdésemre választ kaptam, akkor sem értettem az egész helyzetet.

- Hát ezért érezlek – mosolygott kedvesen, csak még jobban összekuszálva gondolataimat.

- Attól tartok, nem értelek.

- A Vörös Fonál nem csak egy história, hanem egy igaz eszköz – felelte határozottan a férfi, orrom elé emelve kecses kisujját. – Lehet nem látod, de itt van az ujjamra kötve az a bizonyos madzag, aminek a másik vége a te kezeden pihen. A végzetben az van megírva, hogy a két félnek találkoznia kell, függetlenül időtől és tértől… itt vagyunk Limboban, egymás karjaiban; kell ennél több?

- Tényleg hiszel ebben? – ráncoltam homlokomat, őszinte csodálkozással arcomon. Szerettem az ilyen hiedelmeket, de sosem gondoltam volna, hogy valaha fogok olyannal találkozni, aki igaznak vallotta ezeket.

- A hit Limboban már rég nem létezik – kuncogott halkan, jól szórakozva értetlen kérdéseimen. – Ami az igazi világban hit, az nálunk valóság és száraz tény. Az ujjaink össze vannak kötve, és ezt érzem is.

- Honnan?

- Úgy van megírva Limbo Nagykönyvében, hogy a Vörös Fonál előbb leérkezett tagja elveszíti valamijét, mikor ide kerül – kezdett bele végre az érdemleges részekbe, amik kezdték kitisztítani a szinte teljesen befeketedett elmémet. – Hiányos ember lettem, mikor ideértem, és nem emlékszem, mit vettek el tőlem… Vannak rá ötleteim, így a régi életemet visszanézve, de sosem leszek biztos benne. Viszont a mi esetünkben nem ez a lényeg – legyintett gyorsan. – Amikor a másik fél is megérkezik, ha megérkezik egyáltalán, mert ugye ebben nem lehetünk biztosak, az első személy kiteljesedik a társa által; érezni kezdi őt. Először csak véletlenül, teljesen zavarosan, összegubancolódva, hogy ki se lehessen a tetteken igazodni. Aztán, ahogy telik az idő, az első fokozatosan rájön, ki miatt lesz hirtelen mérges, váratlanul boldog, vagy egyszerűen szomorú.

- Arra célzol, hogy…? – nyeltem egy kisebbet, ki sem merve mondani, bizonytalan gondolataimat.

- A két személy fokozatosan eggyé válik – nyalta meg ajkának egy apró szegletét, tekintetét egy percre sem szakítva el enyémtől. – Itt a vörös fonál nem csupán összeköt bennünket, hanem össze is forrasztja a sorsunkat. Érzem, milyen tempóban ver a szíved, mennyi a pulzusod vagy a vérnyomásod, mert az enyém is ugyanúgy működik miattad. Érzem, ha valami bánt, ha boldog vagy, ha vágysz valamire, vagy ha egyedül szeretnél lenni, mivel olyankor én is ezeket akarom.

- Ez nem lehetséges – csóváltam fejemet, hitetlen kacagás közepette. Nem hittem az efféle romantikus baromságokban, lehetetlennek tartottam az ilyeneket, és egyszerűen nevetséges volt már csak a gondolat is, hogy én ilyen abszurd helyzetbe kerüljek. Viszont Yeolt nem olyannak ismertem meg, aki össze-vissza hazudik az embernek, de ahhoz, hogy ezt beszopjam, kicsit több mindent kellett hallanom, vagy épp tapasztalnom.

- Tudom, hogy ez az egész hihetetlen – mondta, egy tincset fésülve ki szememből. – De ha velem maradsz még egy kis ideig, garantálom, hogy te is érezni fogsz engem… csak várnod kell egy keveset.

- És addig mi lesz velünk?

- Mi lenne? – ráncolta homlokát. – Az lesz, mint eddig; tökéletesen megvagyunk a másik mellett, közben pedig jobban megismerjük egymást.

- De mi lesz JoonMyunnal? – meredtem hosszasan íriszeibe, mert olyan kapcsolatba nem akartam belevágni, amiben harmadik kerék lettem volna. Valakinek az rohadt szar lett volna, én pedig nem szerettem volna egy ilyenbe belevágni. – Tudtommal még mindig együtt vagytok… akkor majd szakítani fogsz vele?

- Nem tudom – sóhajtott hatalmasat, őszinte tanácstalansággal hangjában.

- Hogyhogy nem tudod? – ráncoltam homlokomat. – Nem az én ujjamon van a fonalad másik fele? – Tényleg nem szerettem volna féltékeny picsának tűnni, de azt azért feltételeztem, ha már nekem beadta ezt a romantikus szöveget, gondolkodás nélkül azt mondja majd, hogy véget vet a morcos kapitánnyal való románcának. Nem miattam vagy a kettőnk kapcsolata miatt, de az a pasi megérdemelt volna ennyit, ha már a háta mögött bújtunk a közös ágyukba… Bassza meg! Nem elég, hogy Suho pasijával lefeküdtem, ezt még abban az ágyban is tettük, amiben régebben ők szintúgy szexeltek. Hát ez fasza; elmondhattam magamról, hogy egy világi nagy szemétláda voltam. Ehhez kétség sem fért hozzá.

- De igen – bólintott határozottan. – Viszont Joon mindig itt volt nekem, támaszt nyújtott, és egy olyan kapcsolat alakult ki kettőnk között, amit nem tudnék ennyire egyszerűen lezárni. Több évig egy párt alkottunk, és bármennyire is te vagy a másik felem, a hiányzó darab a kirakósomból… Suho az élettársam. És megérdemel egy rendes szakítást, vagy legalábbis egy komoly elbeszélgetést.

- És addig a háta mögött szeretnél velem ismerkedni? – húztam fel szemöldökömet, és biztos voltam benne, hogy egy hisztis díva is megirigyelte volna az akkori pofámat. Oké, nem voltam normális, de azért nem akartam ekkora faszfej lenni JoonMyunnal. Mellesleg, Chanyeol huncut mosolyából rögtön kitaláltam a válaszát. – Ez nem valami kedves, remélem tudod…

- Persze, hogy tudom – sóhajtott, bűntudattal tele. – De nem bírnám ki, ha megint olyan messze kerülnél tőlem.

 Azoknak a könyörgő kiskutya szemeknek nem lehetett ellenállni, lebiggyesztett ajkairól nem is beszélve, melyekre mosolyogva martam rá. Bűnös élvezet volt az enyém, olyan gyümölcs édes aromáját élveztem, amiét nem szabadott volna… Aish, legalább tudom, mit érzett Éva, amikor beleharapott abba a bizonyos almába.

 Éreztem, hogy engem is készültek kirekeszteni a paradicsomból, melynek Chanyeol állt a kapujában.