14. rész - „Mi a fasz volt ez?”

 Totál értetlenül, milliónyi hangosan ki nem mondott kérdéssel a fejemben mentem fel JoonMyunék lakására, ahol szembe készültem nézni egy haragos Park Chanyeollal. Annak az idióta pasijának is pont akkor kellett a Pokol Kapujához utaznia! Tuti magában kurva jól szórakozott azon, hogy amíg ő vígan rendbe rakta az Éhezők életét, addig én viselhettem el a krapekja hisztériáját. Baromira nem volt hangulatom a colossal beszélgetni, inkább döglöttem volna bele a papírmunkába, de hát muszáj volt feltolnom a seggemet hozzá, ha akartam, ha nem.

 Hatalmas sóhajt hallatva kopogtam be az ajtón, várva az elkerülhetetlen csapásra. Istenem, csak add, hogy ne valami olyanért korholjon le, aminek még a létezéséről sem tudok! Bár tuti, hogy a ribanckodásom lesz ismételten nála a fő téma, mert mást nagyon amúgy sem tudna a szememre vetni. De még ehhez az egyhez sem lenne joga… mellesleg jegyzem meg.

 Ahogy gondolataimba feledkeztem, észre sem vettem a nyílászáró mögül érkező dübörgést, melyet követően a bejárat hirtelen kitárult, s egy teljesen higgadt, kifejezetten kellemes látványt nyújtó férfi bámult rám, nagyra kerekedett szemekkel.

- Szia! – köszöntem meghökkenve, mert nem éppen erre a megjelenésre számítottam. Meglehetősen jól nézett ki a magas gyerek, pedig csak egy szürke felsőt meg egy melegítőt viselt, mégis… valamiért nagyon dögösnek tűnt. Csak aztán nehogy rá is begerjedjek… Bár ezeknél a hülye hormonoknál aztán nem lehetett semmit sem biztosra mondani.

- Szia! – mosolyodott el halványan, annyira szépen formálva meg azt a gesztust, hogy azt hittem, seggre ülök tőle. Lehet be volt szívva, különben nem lett volna ennyire aranyos. Igen, tuti be volt tépve.

- JoonMyun mondta, hogy beszélni szeretnél velem – vetettem be az ősrégi trükköt, amit akkor alkalmaztam, mikor a „Senki sem tud semmit mondani, mert mind a ketten rohadtul kínosan érezzük magunkat” helyzet állt fent. Mondjuk, ott helyben ez még releváns is volt, de nem ez a lényeg.

- Igen – bólintott. – Gyere be – invitált beljebb, amit habozás nélkül el is fogadtam, mivel ha már felmentem, nem fogok a semmivel távozni. Kényelmesen elhelyezkedtem a kanapén, miközben az idegesen fel-le járkáló férfit figyeltem. Megmagyarázni nem tudnám, pontosan mi baja volt, de mindenképpen homlokráncolást érdemelt a viselkedése.

- Chanyeol, minden rendben veled? – kérdeztem, mikor már én kezdtem szédülni helyette. Zavarodott tekintetét rám kaptam, majd kínos mosolyával próbálta kompenzálni meglehetősen bizarr tetteit.

- Persze… csak egy kicsit… öhm… fáradt vagyok – túrt bele tincseibe. – Kérsz valamit inni?

- Most kihagyom, de kösz – utasítottam vissza az italt. – Nem ülsz el? - és végre valahára a srác letette fenekét velem szembe, amit személyes győzelemként könyveltem el, pedig csak enyhe utalást tettem arra, mennyire zavart, hogy folyamatosan ott pattogott körülöttem. Oké, a feltűnő grimaszaim s tekintetem eléggé látványos jelnek bizonyult, de legalább nem voltam bunkó, hogy a szemébe mondom az egészet, nem igaz?

 Hosszú-hosszú percekig meredtünk egymásra, illetve a másik irányába, mert hogy nem szemeztünk, az is hétszentség. Valahogy baromi kínosan éreztem maga vele, pedig az égvilágon nem csináltam semmit, mondjuk az utóbbi időben nem voltunk valami kedvesek egymással… de akkor is. Sosem akartam ennyire elmenekülni valaki elől, még a köcsög paraszt apjával is szívesebben szívtam volna egy levegőt… Bár inkább nem. Ha még egyszer meglátom azt a pasit, valószínűleg lefejelem a picsába. Mennyi lényegtelen baromságról tudok pofázni, te úristen… A lényeg annyi, hogy nem szívesen voltam egy szobában Chanyeollal.

- Szóval – törtem meg kínos némaságunkat – mit szerettél volna mondani?

- Mert? – húzta fel szemöldökét. Ez most komolyan visszakérdezett? Ráadásul így?

- Nincs mert.

- Pedig nagyon úgy hangzott, hogy van mert – akadékoskodott. – Nézd Baek, ha sietős neked, akkor nem kell maradnod, nem akarlak feltartani…

- Aish Yeol, csak mondd, amit szeretnél, és hadd menjek dolgozni! – jajdultam fel fáradtan, mivel kurvára idegesített, hogy feltoltam hozzá a pofámat, de az aggályai miatt már el is akart küldeni.

- Csak – kezdett végre valahára bele ebbe a mondatba – bocsánatot akartam kérni.

- Miért? – Őszintén nem tudtam, mire gondolt, pedig voltak tippjeim, talán túlságosan is sok.

- Amiért olyan faszfej voltam veled, Jongdae miatt – sóhajtott halkabbat. – Nem volt jogom ilyen módon kinyilvánítani a véleményemet, csak tudod… – itt megakadt. Látszott rajta, hogy nehezen formálta meg gondolatait, én pedig ezt nem is akartam erőltetni, bár rohadt kíváncsi voltam a pontos okaira. – Mindegy, ez így hosszú lenne. A lényeg, hogy sajnálom!

- Rendben. Elfogadom a bocsánatkérést – küldtem felé halovány mosolyt, hogy egy kicsit bíztathassam a colost. Láttam, hogy komolyan gondolta, ennyi pedig bőségesen elég volt a számomra.

 Néhány perccel később már az ajtóban álltam, s köszöntem el tőle, hogy aztán mehessek és kozmikus agyfaszmerevedést kapva a papírmunka fölött meghaljak. Szép tervek a jövőre nézve, tudom jól.

 Intettem neki, már egy-két lépést meg is tettem, amikor valami váratlantól megtorpantam.

- Baekhyun! – szólt utánam határozottan, de még megfordulni sem volt időm, ugyanis megragadta karomat, s behúzott az előszobába, bevágva mögöttem a bejáratot. Falnak nyomódott testtel, kissé megrémülve figyeltem a heves pislogását, de amit ezek után tett, egyszerűen ledermesztette minden porcikámat.

 Gyengéden végigsimította tenyerét arcomon, kitűrt néhány felesleges tincset szemeimből, majd habozás nélkül mart rá ajkaimra. Szenvedélyesen, kéjtől túlfűtve csókolt, pontosan úgy, hogy abba még térdeim is beleremegtek. Automatikusan markoltam hajába, próbára téve a hajhagymák erősségét, miközben egyre akaratosabban húztam magamra.

 Ahogy józan ítélőképességemet teljesen elveszítve feledkeztem bele az édes ajkakba, csupán egyetlen egy kérdés zakatolt fejemben: Mi a fasz volt ez?