9. rész - Reveláció

 Teljesen lesokkolódva néztem a colosra, mintha épp az előbb közölte volna, hogy az Olimposzról származik, melynek legtetején élte Isteni életét, csak kidobták, mert összeszűrte a levet valami dekoratív szatírsráccal. Oké Baekhyun, már megint faszságokon jár az eszed, ahelyett hogy reagálnál valamit. Komolyan, szerintem Dyo már kezdte azt hinni, hogy embóliát vagy mi a francot kaptam, hiszen csupán tátogva meredtem Chanyeolra, nem tudva mégis mit kellene mondanom.

- Az… apád?  - nyögtem végül csupán ennyit, mintha nem fogtam volna fel először is, hogy annak a köcsögnek pont ő a fia. Bár ez még mindig egy hitetlen egybeesésnek tűnt, és valószínűleg nem csak nekem számított annak.

- Különben miért mondtam volna? – vonta meg a vállát szerényen, miközben próbált nem folyamatosan JoonMyunnal szemezni, kinek tekintete hol rajtam, hol párján pihent, a legkevésbé sem nyugodt formában.

- Hát… nem tudom – válaszoltam őszintén, továbbra is ledöbbenten ácsorogva az ajtónál, jobb oldalamon a kíváncsian pislogó Kyungsooval. – Általában az emberek nem szoktak büszkék lenni az apjukra, ha az egy ekkora seggfej.

- Tudom – húzta el száját keserűen mosolyogva, legnagyobb döbbenetemre egy cseppet sem dühösen.

- Mi az, hogy tudod? – akadtam meg egy pillanatra, annál a résznél ragadva le, mikor nem kezdett nekem kurva anyázni, amiért szidtam az apját.

- Mindig is egy méretes paraszt volt, már gyerekkoromban is, szóval nem csodálkozom, ha a hátad közepére sem kívánod.

- De… - ráncoltam szemöldökömet – Hogyhogy te is ilyennek látod?

- Inkább kellene beképzelnem magamnak, hogy egy mintaapa? – nevetett fel halkan, mintha szórakoztatná naivitásom. – Csak azért mert a fia vagyok, még nem kötelességem szeretni őt, és minden helyzetben a pártját fogni. Ami pedig tény az tény, és az apám egy barom, ezen nincs mit szépíteni.

- Tényleg az – húztam fájdalmas mosolyra ajkaimat. – Meghúzta a barátnőmet.

- Szokása – bólintott aprót, mintha már meg sem kottyanna neki, azaz információ, hogy az apja nem az anyjával szeretkezik, ki tudja mióta. – Sajnálom, hogy ismerned kell őt.

- Sajnálom, hogy még itt is neked kell bocsánatot kérned helyette – simítottam meg tarkómat, próbálva elkerülni a magasabb keserédes pillantásait. Aish, nem az én stílusom volt az afféle helyzetek megfelelő kezelése, elvégre nem értettem az ilyesmihez. Újságíró akartam lenni, nem pszichológus, így fogalmam sem volt arról mit kell tenni egy ilyen helyzetben. Ezek az alapvető emberi tulajdonságok valahogy kimaradtak belőlem, pedig nem voltam robot, vagy ilyesmi, csak nem viseltem jól a kínos szituációkat.

- Sokáig akartok még ilyen romantikusan meredni a semmibe, vagy hajlandóak vagytok elhúzni? – dörzsölte meg fáradtan szemeit JoonMyun kedves megnyilvánulásával utalva arra, hogy kotródjunk el a picsába, mert dugni kívánna a colossal. És még szerencse, hogy nyíltan finoman fogalmazott, de szavai mögött megbújtam eme tényleges tények, melyek után, Dyo és én, elegánsan távoztunk a lakásból.

- Nem vicceltél – pillantott rám a fiatalabb, ahogy baktatott le a lépcsőkön, időnként néha rám sandítva. – Ez a kölyök eléggé furcsa.

- Kölyök? – ráncoltam homlokomat. – Jóval idősebb nálad.

- Honnan tudod?

- Mert már nagyon régóta itt van – sóhajtottam halkabban, ahogy kiértünk az épületből, egyenest a nyirkos utcára. – Az is lehet, megvan több száz éves is.

- Lehet – vont vállat lakótársam, ahogy lépésinek koppanását számolta. – Viszont ez nem akadályozza túl sok mindenben, ahogy látom.

- Mire akarsz ezzel célozni?

- Csak nézz rá – emelte rám tekintetét, próbálva szavak nélkül rávezetni a lényegre, de olyan tompa voltam, hogy erre esély nem sok akadt. – Ebben a világban nem sokat számít a kor, hiszen JoonMyun sem öregszik, pedig jó néhány éve itt lehet, de még így is csak huszonnégynek mondanám. Ráadásul ez a Chanyeol gyerek sem lehet több huszonháromnál.

- Honnan veszed? – kérdeztem, mert az ilyen dolgokról Dyonak mindig nagyon érdekes elméletei szoktak lenni.

- Park professzor kicsit több mint negyven éves, igaz? – kezdett bele. – Így lehetséges, hogy van vagy éppen volt egy korunkbeli fia, aki nem más, mint Chanyeol. Viszont, aki idekerül, csak különleges esetekben öregszik, nem?

- De – bólintottam aprót, próbálva logikusan összekapcsolni a fiú szavait.

- Ez azt jelenti, hogy Chanyeol csak néhány éve, vagy csupán néhány hónapja került ide, elvégre korábban nem halhatott meg, hiszen akkor csak tizenéves volt. Több tíz éve sem lehet itt öregedés nélkül, mivel akkor nem köthető össze Park professzorral.

- Logikus – biccentettem egyet. – De miért kezdted ezt kiszámolni?

- Fogalmam sincs – nevetette el magát halkan, miközben lazán megvakarta tarkóját, valami normális okot akarva kitalálni tetteire. – Talán csak be akartam bizonyítani, hogy itt nem számít a kor. Chanyeol és JoonMyun között több évtized is meglehet, mégis remekül megvannak egymással, ami csak annyit jelent, hogy nevezhetem JoonMyunt kölyöknek, még akkor is, ha elvileg idősebb nálam.

- Jó, legyen neked – sóhajtottam fáradtan, mert nem éreztem magamban annyi erőt arra, hogy még Dyo tudálékos viselkedését is elviseljem. Csíptem, amikor ilyen volt, csak olyankor agy is kellett volna ahhoz, hogy megértsem őt, ami nekem akkor éppen nem volt. – Nem hittem volna, hogy ennyire fogsz ragaszkodni az igazadhoz.

- Ismersz, tudod mennyire akaratos vagyok – nevette el magát, ahogy játékosan átkarolta vállaimat, téve egy szívemet megmelengető baráti gesztust. Szerettem, amikor Dyo közel volt hozzám. – Na mutasd, merre laksz!

 Szavak nélkül vezettem el barátom az újdonsült lakhelyemre, amely rögvest elnyerte a fiú tetszését. Kyungsoo nem volt egy válogatós fajta, akár még egy koszos porfészekkel is beérte, de mivel Limbo-beli lakásom tökéletesnek volt mondható, barátom elégedetten foglalta el helyét a szomszédos szobában. Azzal váltam el tőle, hogy másnap korán munkába viszem és bemutatom Hongkinak, szóval testileg és lelkileg is felkészültnek kell lennie. Azzal becsuktam szobája ajtaját, majd mindketten aludni vonultunk.

**

 Hat órakor kipattantak a szemeim, minimális álmosságot is mellőzve, nem éreztetve velem a további alvás vágyát. Csendben keltem ki ágyamból, s úgy lopakodtam végig a lakáson, mintha még magát a Napsugarakat sem akarnám megzavarni napi rutinjukban. Sosem voltam egy látványos ember, így még az olyan egyszerű dolgaim, mint a felkelés sem volt valami nagy szám. Némán tettem mindent, kiélvezve a csend legapróbb részét is, amely elhitette velem, hogy egy pillanatra még az idő is megállt.

 Kinyitva a konyhaszekrényeket, azokban poharak s tányérok sokaságát láttam, melyek ijesztően hasonlítottak a régi lakásbeliekre. Kihúzva a fiókokat, rengetek kést, villát és kanalat fedeztem fel, ki tudja hány pár evőpálcika mellett heverve, tökéletesen szimmetrikusan. Elrohanva a fürdőig, ott mindenféle pipere cuccokat pillantottam meg, olyan felállásban, mint amilyenben régen is voltak. A bal oldalon az én cuccaim hevertek szanaszét, mintha valaki atombombát hajított volna közéjük, míg a jobbon Dyo holmijai alkotta gyönyörű összképet. Benéztem a szobámban található ruhásszekrénybe is, amiben az összes sajátomnak nevezhető nadrágot s inget megtaláltam, majdnem teljesen ugyanolyan tematika szerint, mint amilyenben, a valódi életben hagytam.

- Bámulatos! – ámuldoztam, elvégre nem volt megszokottnak nevezhető, hogy hirtelen csak a semmiből mindent megkapok, amim eddig volt, csak éppen egy másik dimenzióban. Ezzel az elvvel mentem vissza a konyhába, majd elővettem a csurig megrakott hűtőből egy liter tejet, és kávét kezdtem főzni magamnak, mert nem akartam elvonatkoztatni a szokásaimtól.

- Jó reggelt! – baktatott ki élénken szobájából lakótársam, teljesen felöltözött állapotban ülve le az ebédlőasztalhoz, miközben hatalmas szemeket meresztett rám.

- Hogy aludtál? – kérdeztem, ahogy elé is letettem egy bögre koffeinnel teletömött energiabombát, amit vele szemben kortyolgattam, hogy kicsit jobban felébresszem magam.

- Jól, mint mindig, de te ugyanolyan kifáradt szerencsétlennek tűnsz, mint amilyen régen is voltál. Nincs igazam?

- Szopd le az összes faszom, oké? – löktem oldalba, mire eget rengető kacagás szakadt ki belőle, amely halovány mosolyt erőltetett arcomra. Szerettem, amikor Dyo nevetett.

- Cáfolhatatlan; semmit sem változtál! – kuncogott továbbra is, ahogy lassan belekortyolt kávéjába, néhány másodpercre ignorálva engem. Nem mellesleg Kyungsoo aznap reggel remekül nézett ki; egy bőrcipőt húzott, amely tökéletesen illet feszes sötétkék csőfarmeréhez, ami kiemelte lábait. Felülre egy sima fehér inget vett, aminek nyakrészét nem gombolta be, így belátást nyerhettem hófehér mellkasára. Ezután egy angolstílusú zakót dobott magára, ami pedig szép alakjának adott egyfajta eleganciát, miközben vékony, kissé nőies derekát engedte kiemelni. Tényleg nagyon jól nézett ki.

- Mehetünk? – kérdeztem, miután nagy nehezen én is összekapartam magam, s emberi küllemet varázsoltam szánalmas lényemnek. Nem vittem túlzásba, csak egy edzőcipőt, egy fehér farmert és egy kényelmesebb fekete V kivágású pólót vettem fel, rá pedig egy hosszabb fazonú szürke pulóvert, melyet nem lehetett összekötni, s vége majdhogynem a térdemet verte. Teljesen úgy festettem, mint egy tumblr srác, de szerettem így öltözködni, szóval bekaphatja, azaz idióta fényképes-blog, vagy mi a faszom.

- Persze – bólintott a fiú, majd hozzátette. – Hova is megyünk pontosan?

- A szerkesztőséghez, ide szembe! – mutattam ki az ablakon egyenesen a leendő munkahelyünkre pillantva, mire lakótársam hümmögve vette tudomásul a tényeket. Ilyenkor mindig kissé felfújta arcát, ami még aranyosabbá tette eleve cuki vonásait; persze utálta, ha ezt megemlítettem neki, de nekem nagyon tetszett.

- Hahó! – köszöntem be a kupis helységbe, mire hirtelen felbukkant előttem munkaadóm, Lee Hongki, hatalmas vigyorral kedves arcát. Persze ezzel a nyitással szívinfarktust okozott nekem, de ezzel ne is foglalkozzon, csak ugrándozzon, mint majom a dzsungelben. – Baszki Hongki, a szívbajt hozod rám! – kaptam mellkasomhoz, mire az idősebből halk kuncogás szakadt ki.

- Bocs, de nézd a jó oldalát; így biztosan kiment minden álom a szemedből! – veregette meg vállamat, majd Kyungsoo felé sandítva, a lakótársamnak szentelte minden figyelmét. – Oh la-la, kit hoztál nekem?

- Hongki, ő itt a barátom Do Kyungsoo és neki is állás kellene. Dolgozhatna velünk? – kérdeztem megpróbálva gyorsan lerendezni ezt a dolgot, mert nem akartam ezzel sokáig tökölni.

- Nem látom akadályát!  - mosolyodott el a férfi, majd csillogó szemekkel a fiatalabbat kezdte vizslatni. – Munka rengeteg van, emberünk pedig kevés; üdv a csapatunkban Kyungsoo!

- Csak Dyo, ha kérhetném – jegyezte meg mosolyogva barátom, miután kezet rázott az újdonsült főnökünkkel.

- Ahogy akarod Dyo! – Hongki egyszerűen ragyogott azon a reggelen, főleg akkor, mikor Kyungsoora emelte meleg tekintetét, s azzal vizslatta a fiút. – Oh, majdnem el is felejtettem: Még nem ismeritek a munkatársakat! Gyertek, bemutatlak nekik!

 Lementünk az alagsorba a csigalépcsőn keresztül, s az épület letisztult, sokkalta nyugodtabb helyére érkeztünk, ami akkor minden volt, csak épp tiszta nem. Az asztalokon milliónyi kupac papír hevert, teljesen össze-vissza állapotban, mintha csak egy tornádó söpört volna végig a termen. A telefonok folyamatosan csörögtek, a bekapcsolta számítógépek képernyői hol ilyen, hol olyan színben villogtak, totális őrületben kavarogva. A sorok között egy csinosan felöltözött, hosszú combú, viszonylag teltebb alkatú, festett vörös hajú nő forgolódott, egyszerre beszélve két kagylóba, míg kezében egy hatalmas dossziét tartva keresett valamit szemeivel. Számomra a cselekedetei fizikailag teljesen lehetetlenek voltak.

- Sajnálom uram, de nem áll szándékunkban kiadni még egy könyvet a macskák párzási szokásairól – sóhajtott az egyik telefonba. – Hogy miért? Mert mi nem foglalkozunk efféle érdektelen baromságokkal! – fújatott idegesen, majd lecsapta a készüléket, míg a másik vonalon keresztül hallgatta a teljesen más témáról beszélő hangot. – Ez igen érdekesen hangzik; mondja csak, mikorra tudna eljönni hozzánk, hogy megbeszéljük a részleteket? Szerda? Tökéletes lenne; köszönöm, önnek is! Viszonthallásra!

- Már megint JungHyo hyung zaklatott a beteg macskáival? – mosolyodott el kedvesen Hongki, ahogy a megfáradt lányra pillantott.

- Az a pasi egyszerűen nem tud elvonatkoztatni azoktól a kis dögöktől! – morgolódott a nem mellesleg nagyon dekoratív hölgyemény.

- És ki volt a másik, akivel beszéltél?

- Kim Juniel írónő mesélt nekem az új könyvének a témájáról, amit holnapra el is kellene olvasni, mivel szerdán jön megbeszélésre, viszont Hongki, most mondom neked, hogy nekem erre nem lesz időm, mivel még az előző kézirattal sem végeztem, aminek megtárgyalása keddre esedékes!

- Nem kell aggódnod Luna, ugyanis a mai naptól fogva két új munkaerővel is számolni tudsz! – mondta büszkén a férfi, majd felénk nyújtotta karját, mintha csak két híres celebet akarna felkonferálni. – Ő itt Byun Baekhyun az új szervezőnk!

- Nagyon örvendek! – hajoltam meg kissé, majd kezet fogtam a kedvesen mosolygó lánnyal.

- Min Luna, pénzügyes, el nem ismert menedzser és olvasó! – mutatkozott be rendesen, ahogy ismét felegyenesedve néztem szép arcára. – Készülj fel, hogy a munkám ezen részét te fogod végezni, szóval kötél idegekre lesz szükséged!

- Ne aggódj, ezzel nem lesz probléma! – biztosítottam őt talpraesettségemről, mielőtt még utat engedtem volna barátomnak, hogy megismerhesse eddig nagyon szimpatikus kolléganőnket.

- Ő pedig Do Kyungsoo, az új olvasónk! – vette át a beszédet Hongki ismételten, ahogy ezúttal Dyo-t mutatta be Lunának.

- Nagyon örülök, hogy megismerhetlek!

- Szintúgy – biccentett óvatosan a fiatalabb, gyér mosollyal ajkain.

 Luna nagyon kedvesen tájékoztatott minket a feladatainkról, és még asztalt is kaptunk, ahol rendesen dolgozhattunk. Apám, sosem hittem volna, hogy egyszer majd egy szerkesztőségnél saját asztalom ez; ez már valami! És a humorom, még mindig rémes, főleg, amikor saját magammal szemben próbálok ironikus lenni. Ezt még gyakorolni kell. Na mindegy. Először eléggé korlátozott munkát kaptam, valami beosztást kellett megcsinálnom, de szerencsémre azzal gyorsan végeztem, és nem vett igénybe semmiféle nagy kreativitást, aminek örültem, mivel akkor valahogy egyáltalán nem fogott az agyam. Viszont néhány órával később…

 Dyo nagyban olvasott egy könyvet, amit Luna a kezébe nyomott rögtön a kezdéskor, azzal érvelve, hogy rohadt gyorsan végeznie kell vele és részletes jelentés köteles alkotni róla. Mivel Kyungsoo jó volt az ilyesmiben, ez meg sem kottyant neki, viszont az én ujjaim már fáradtak a sok gépeléstől és a folyamatos telefonhívások kezdtek megőrjíteni. Fene se hitte volna, hogy egy könyvkiadónál dolgozni ilyen piszok fárasztó munka; mintha egy rossz yaoi animében lettem volna, esküszöm.

- Baekhyun, Jaejin látni akar! – dobott meg egy galacsinnal Hongki, jelezve, hogy menjek be a szobába, ami felé biccentett.

- Hogy kicsoda? – ráncoltam homlokom, ahogy meghallottam az ismeretlen nevet.

- A grafikusunk; épp most tervezi a legújabb kasszasiker gyanús könyvünk borítóját, és segítségre van szüksége.

- De miért tőlem kér segítséget? – értetlenkedtem továbbra is. – Hiszen nem is ismer.

- Épp ezért – felelte lelkesen Hongki elém állva, karomnál fogva húzogatva gyengéden, ezzel próbálva elérni, hogy felálljak. – Állítása szerint, egy új ember új múzsa lehet számára. Ne akarj kiigazodni, az elvont művészgyereken, csak menj be hozzá!

 Hongki a főnököm volt, így kötelességem volt teljesíteni a kérését, és elvonszolni a seggem ahhoz a grafikus sráchoz, aki kifejezetten velem akart beszélni. Az elején mondott valami olyasmit Hongki, hogy majd kell ennek a Jaejinnek is segítenem, de azt nem hittem volna, hogy ilyen hamar.

 Halkan kopogtam az ajtón, és mivel semmilyen választ nem kaptam, óvatosan benyitottam, lehetőleg úgy, hogy semmiféle hangot ne adjak ki magamból, mert a szoba abban a pillanatban a közelgő halálom helyszínéül szolgált. És milyen vicces, hogy ezt úgy mondom, hogy konkrétan meghaltam. Viszont az a hely, egyszerűen hátborzongató volt: a teljes káosz uralkodott ott, esküszöm. Galacsinok, ceruza törmelékek mindenhol szanaszét heverve, mintha az előbb élték volna át a kivégzésüket. Sötét volt, alig láttam, azt hittem menten pofára esek valamiben, viszont szerencsémre egy íróasztallámpa gyér fénye adott annyi támpontot, hogy ne nyaljam fel a parkettát. A bútor mellé érve vettem észre, egy arra görnyedő alakot, aki nagyon úgy tűnt, nem éppen a kreativitása fénykorát élte. A vékony test fáradtan terült el az asztalon, több rajzlap és toll társaságában, lassan szívva be tüdejébe a levegőt. Halkan köhintettem egyet, jelezve, hogy én is jelen vagyok, mire az ismeretlen férfi nagy nehezen felemelte testét, s függőleges állapotában, fáradt szemekkel rám sandított.

- Te vagy Baekhyun? – kérdezte kissé rekedtes hangon, de amúgy érezni lehetett érdekes orgánumának majdnem minden rezdülését. Arca egyszerre volt gyermeki, mégis rendkívül férfias, talán az erős állkapocsvonal és szép ádámcsutka miatt. Haja koromfekete tincsei ide-oda álltak, valószínűleg egy nap eléggé gyakran túrt bele, kezelhetetlen emberi reakciók révén, elvégre alkotóművészről volt szó, kik gyakran tépkedték hajszálaikat agyuk s fejbőrük megmozgatása érdekében.

- Igen. Tudok neked valamiben segíteni?

- Megmondanád ezek közül, melyik illene leginkább egy borítóra? – kérdezte, ahogy kezembe nyomta vázlatfüzetét. Gondolkodás nélkül kinyitottam azt, viszont a látvány, ami fogadott, egy pillanatra még a szívemet is megállította. Jaejin ugyanis aktusokról készített hihetetlen kidolgozott rajzokat, melyeken… férfiak szerepeltek. A dagadó izmok tökéletesen voltak megformálva, ahogy a testeken elhelyezkedő izzadtságcseppek is, melyek valószínűleg a testükben tomboló vágyaktól kerültek rájuk. Hihetetlen szokatlan volt több homoszexuális szeretkezés részletesen lerajzolt látványa, de az még szokatlanabbnak tűnt, hogy mindez nekem tetszett.

- Öhm… Miféle könyvhöz kell ez? – kérdeztem hatalmasat nyelve, megpróbálva leplezni titkos izgalmamat. A férfi vonta vállát, majd papírjai között kezdett kutakodni, mintha puskára lett volna szüksége, a pontos cím megmondása érdekében.

- BL regény, holnap tárgyalunk az íróval – lesett egy cetlire majd visszapillantott rám.

- Mi az a BL?

- Boys Love – válaszolt egyszerűen, mire fejbecsapott a reveláció idegesítő kalapácsa, ami az utóbbi időben mindig az én fejemen csattant el. Mondjuk, így már minden világos volt, azt illetően, Jaejin miért rajzolgatott seggre pacsizó csinifiúkat.

- Beleolvashatnék a könyvbe? Hátha akkor több ötletet tudok adni a borítót illetően – mondtam gyorsan, reménykedve abban, hogy a férfi nem vette észre a zavartságom apró jeleit. Megvonva vállait, néhány gépelt oldalt nyújtott felém, melyeket gondolkodás nélkül vettem ki hossz ujjai közül.

- Ezeket az írótól kaptam, mondván, hogy eme néhány oldal alapján rajzoljam le a borítót. Nekem túl erotikus a képzelőerőm, így lehetséges, hogy nem lesznek megfelelők a vázlataim; kijavíthatnám a rajzokat, de akárhányszor újat próbáltam csinálni, mindig valami ilyen lett belőle. Ezért kell valaki, aki segítsen!

- Értem – bólintottam egyet, ahogy gyorsan végigfutottam a sorok hosszát, miközben magamban mérlegeltem. – Egy tíz perc múlva visszajövök, addig átolvasom ezeket, rendben?

- Rendben – azzal fogtam magam, és magára hagytam Jaejint a sötét teremben, hadd pihenhesse ki az eddigi munkát. Izgatottan tettem le a seggem helyemre, ahogy remegő ujjaim között tartottam azt a néhány lapot, melyeknek elolvasása már így látatlanban is gyomorgörcsöt okozott testemnek. Miért félek? Életem során rengeteg erotikus könyvet olvastam már, ez sem lehet sokkal másabb – gondoltam, miközben próbáltam elrendezni a szervezetemben tomboló hormonokat. Lehetett azokat még annak nevezni? Elvégre már huszonhárom éves voltam, nem volt semmi szégyellnivalóm, és a munkám részét képezte, hogy el kell olvasnom egy homoszexuális tartalmú könyvet. Nem kellett idegesnek lennem, és ezt mélyen magamban tudtam is, de akkor valahogy ezek a dolgok nem jutottak el a csökött agyamig.

 Egyik sor követte a másikat, és ahogy egyre inkább belemélyedtem az olvasásban, s ahogy egyre közelebb értem a rövid kis részlet lényegéhez – ami a két férfi orgazmusa volt –, éreztem, hogy a testemet elönti a forróság. Ketyegőm tempója pillanatról pillanatra erősödött fel, a pulzusom száma valószínűleg már az eget verte, miközben a végtagjaimban táncoló bizsergés, egy egészen másik helyre készült vándorolni.

 Baszki, én tényleg felizgultam egy BL regényre?! – akadtam ki rögvest, ahogy realizáltam a testem önkéntelen reakcióit arra a néhány oldalra. A büdös picsába! Mégis mi a francért tetszik ez nekem ennyire? Jobban beindult a fantáziám egy-két sortól, mint több kötetnyi hetero tartalmú erotikus műtől, amiknek olvasását igazából egyáltalán nem élveztem. Viszont ez… egyszerűen szavakat nem találok arra, mégis miféle képek jelentek meg lelki szemeim előtt, mikor az aktus részletezéséhez érkeztem. Nem tudom az író saját tapasztalatból vagy fantáziából, alkotta a szex jelenetet, de olyan kibaszott izgatóra sikeredett, hogy még…

- Baek – lépett váratlanul mellém Dyo, mire ijedten pillantottam fel a fiúra, ki aggódó pillantásokkal vizslatott. – Mit olvasol? – vette ki a kezemből azt a néhány lapot, melyeken az elmémet megborító szavak sorakoztak.

- Öhm… Ezt Jaejin adta, hogy tudjak neki segíteni a borító tervezésben – makogtam zavartan, elvégre mégiscsak szokatlan volt tőlem, hogy yaoit olvastam.

- Mennyi segítséget ad, ha pornót olvasol? – vonta össze szemöldökét, ahogy fél szemmel rám sandított, mintha valamit ki akart volna szedni belőlem. – Minden rendben? Kissé sápadtnak tűnsz.

- Jól vagyok – nyeltem egyet, ahogy óvatosan keresztbe tett lábakkal próbáltam leplezni valódi problémám nyíltan megmutatható jelenségét, amit köznyelven álló fasznak neveztek. Persze Kyungsoot nem tudtam átverni, hiszen a férfi még az anyámnál is jobban ismert engem, így gyanakvóan mérte végig testemet, de olyan messzire nem jutott, mivel tekintete látványosan ágyéktájékon akadt meg.

- Baekhyun, te most komolyan…?

- Igen – válaszoltam kapásból, nem akarva megvárni a mondat végét.

- És ez a…?

- Igen, amiatt van.

- Értem – válaszolt csendesen, megpróbálva nem mindig meredező péniszemet fixírozni, de az olyan látványosan ácsingózott felfele, mint egy kibaszott zászlórúd. – És nem kellene szólnunk valakinek?

- Megőrültél?! Dehogy szólunk!

- Akkor mit fogsz tenni? Egész nap egy merevedéssel a lábad között akarsz lófrálni, mintha mi sem történt volna? – tette fel költői kérdését, melyből csak úgy csöpögött a gúny, és a lesajnálás minden verziója.

- Nem, terveztem még a gatyámat is letolom és játszom a muti-bácsit – válaszoltam csuklóból visszaverve, mire csak egy szemforgatást kaptam. – Ne nézzél már teljesen hülyének kérlek! Elmegyek a mosdóba és lerendezem, csak ez az egész olyan rohadt furcsa.

- Mi? – ráncolta homlokát. – Tudtommal nem most volt életedben először munkahelyen merevedésed, ez pedig természetes, ha éppen erotikus regényeket olvastatnak veled.

- Értsd meg Dyo, nekem nem azzal van a bajom, hogy felizgultam egy pornókönyvre, mint az ötvenes unatkozó öregasszonyok a Szürke 50 Árnyalatára – túrtam bele idegesen hajamba, ahogy őszintén próbáltam kimondani a szituáció legzavaróbb részét. – Hanem azzal, hogy ebben a néhány oldalban egyetlen egy nő sem szerepelt, ami lássuk be, egy hetero pasinál eléggé különös.

- Ezért mondtam, hogy talán szól­… - szakította félbe saját mondatát, pontosan akkor, amikor a jó kedélyű Hongki libbent mellénk, olyan angyali mosollyal orcáján, mintha egy Disney meséből lépett volna elő.

- Dyo, hogy haladsz az olvasással? – pillantott a fiatalabbra, kíváncsi szemekkel vizslatva a fiút, ahogy az asztalomra támaszkodott.

- Már csak két fejezet van hátra – válaszolt, óvatosan megdörzsölve szemeit, hiszen valószínűleg egyhuzamban letolni egy könyvet nem kis munka volt a számára.

- Remek – mosolyodott el. – A kérdésem már csak az lenne, hogy Baekhyunnak miért áll a farka?

 Azt hittem ott helyben süllyedek le egészen a pokol kapujáig olyannyira zavarba estem főnököm kérdésétől. Azaz egész helyzet rendkívül kínos volt, és már csak arra vártam, hogy legyen vége annak a résznek, aminél azon kattog mindenki miért áll a pöcsöm.

- Öhm – makogott a barátom, nem tudva normális választ adni, mire sajnos kinyögte azt, ami először az eszébe jutott. – Mert melegpornót olvasott!

- Kyungsoo! – korholtam le egyetlen egy szavammal a fiatalabbat, ami történetesen a neve volt, de ahogy kisziszegtem mindezt fogaim közül, érezni lehetett a bennem tomboló feszültséget.

- De ez normális, nem? – ráncolta homlokát, mintha teljesen természetes lett volna, hogy munkaidőben áll a kicsi Baekhyun. – Hiszen te meleg vagy!

- Dehogy vagyok! – tiltakoztam rögvest, ami egy elég látványos meghökkenést váltott ki az idősebből.

- Nem?

- Nem. A nőket szeretem! – válaszoltam harsányan, próbálva mindenképpen meggyőzni őt az igazamról, viszont nem úgy festett, mint aki száz százalékban, biztos ebben. A férfi állát kezdte dörzsölgetni, mintha csak erősen gondolkodna valamin, közben folyamatosan engem fixírozva, egy pillanatra sem tévesztve szem elől továbbra is ideges lényemet. Természetesen a merevedésem továbbra is ott ácsingózott közöttünk, de akkor – hála Hongki elmélkedésének – háttérbe szorult, azaz apró zavaró tényező.

- Volt barátnőd, mielőtt idekerültél?

- Közvetlen a szakításunk után néhány órával estem le az erkélyről – mondtam, továbbra sem értve, ez miért volt olyan fontos Hongki számára, de nem láttam akadályát annak, hogy ne tudnék válaszolni.

- És boldog voltál vele? Vagy az előző csajaiddal? – Nem tudtam a szánalmas párkapcsolati életem miért lett hirtelen ennyire érdekelt főnököm számára, de nagyon meg szerettem volna tudni, mégis mi okból kifolyólag kezdett el kérdezősködni.

- Ennek mi köze van ahhoz, meleg vagyok-e vagy sem?

- Nálunk Limboban eléggé gyakori, hogy az ember szexuálisan megváltozik.

- Mi az hogy megváltozik?! – akadtam fenn rögtön mondatának első részén, mire Dyo vállaimra tette kezét, jelezve, hogy hagyjam Hongkit beszélni.

- Annak érdekében, hogy aki idekerül, semmit se bánjon meg és mindent elérhessen, amit a való életében nem tudott, meg kell ismernie önmagát. Nálunk lehetetlenség hazudni, mert a tested automatikusan kimondatja veled a szavakat, és ilyen helyzetekben, kimutatja valós vágyaidat.

- Tehát azt akarod nekem beadni, hogy egész eddigi életem során, mélyen legbelül meleg voltam, és emiatt nem rendelkeztem sosem sikeres kapcsolatokkal?

- Én semmi ilyet nem mondtam – emelte fel a kezét védekezésképpen, mert akkor olyan agresszív voltam, mint egy nő menstruációkor. – De itt kiderülhet, hogy valójában mit szeretsz, és nagyon úgy tűnik, számodra nem Évát teremtettek, hanem egy másik Ádámot.

 Nem akartam elfogadni Hongki magyarázatát. Nem tudtam volna elképzelni azt, hogy tényleg meleg lettem volna, viszont nagyon úgy festett, hogy tényleg azzá váltam. Itt volt például, ez a Luna csaj; normális esetben már rástartoltam volna, mert baromi dögösen nézett ki, de… nem vonzott. Nem tudom elképzelni, ahogy alattam fekszik, és kéjesen nyögdécsel, ahogy Taeyeon tette. Viszont, mikor a képeket néztem és a szöveget olvastam, nagyon is bele tudtam képzelni magam a helyzetbe, ráadásul passzív félként. A gondolat, hogy egy férfivel legyek önmagában nem vonzott, de ahogy azaz író leírta azt az aktus… Na abban nagyon benne lettem volna. Tényleg meleg lennék? És ha visszatérek az életembe, akkor megint a nőket fogom szeretni? Vagy most örökké a férfiakat fogom előnyben részesíteni? Aish, sok hülye kérdés. Csak fogadd el, hogy meleg vagy és csináld tovább a többit! – mondtam magamnak, egy halkabb sóhaj kíséretében. Úgy se lesz Limboban olyan pasi, akibe bele tudnék zúgni.

 Elmélkedésemből Dyo hirtelen felcsendült nevetése szakított ki; Hongki valamit mondott a fiúnak, amin az kacagni kezdett. Szerettem Kyungsoo nevetését. Hé, egy pillanat! Mióta gondolok ilyenekre? Amióta Dyo itt van velem, folyamatosan a közelében akarok lenni, és olyan dolgok járnak a fejemben, ami normális esetben eddig még sosem. Szeretem, ha átölel, szeretem a mosolyát, szeretem a nevetését, szeretem, amikor tudálékosan viselkedik, és ha kicsit felfújja az arcát, még ha ő utálja is. Eddig azt hittem ezek normális gondolatok, elvégre Kyungsoo a legjobb barátom, természetes, hogy szimpatikus nekem a legtöbb tulajdonsága, de… Miért gondolok rá így? Miért szeretem hallani a nevetését, a hangját, miért szeretem, ha megérint, ha hozzám szól, ha rám mosolyog…

 Baszki! Szerelmes vagyok Dyo-ba!