6. rész - Meghökkentő kapcsolat

 Végig Hee szavain pörögtek agykerekeim, miközben a Chanyeol névre hallgató fiút figyeltem, kinek elvarázsolt mosolya egészen az est végéig ott csücsült arcán. Számomra lehetetlen volt az a feltételezés, hogy ez a srác más estéken teljesen az ellenkezőjét műveli annak, amit akkor az én jelenlétemben tett. Magának való lett volna? Ezt nem tudtam elhinni, hiszen Chanyeol mindenkivel barátságosan viselkedve biliárdozott, folyamatosan vigyorogva, mint aki beszívott. Bevallom ez az opció is eszembe jutott, de aztán rögtön elvetettem, mikor visszaidéztem a velem lefolytatott beszélgetését, amikor is a kocsma mögött megtalálta a teljesen összetört lényemet. Akkor túl intelligensnek és segítőkésznek tűnt ahhoz, hogy be legyen tépve; így erre már nem is akartam gondolni. És szerintem nem is morfondíroztam volna ilyeneken, ha Hee nem ülteti bele a bogarat a fülembe azzal kapcsolatban, hogy ez a fiú azon az estén mosolyodott el először Limboban élők jelenléte előtt. Hihetetlennek tűnt; mintha azt a bizonyos mosolyt odavarrták volna arcára, olyannyira természetesnek tűnt.

De ezek szerint nem volt az, és ez pokolian kíváncsivá tett.

 Órák teltek el azóta, hogy az első pohár alkohol cseppjei végigcsordultak torkomon, ezzel könnyítve akkori állapotom különös helyzetén. Bár több piára nem volt kapacitásom, de az este végére rohadt részegnek éreztem magam; olyannak, aki tökéletesen magánál van, viszont már nincs kedve finomkodni. Csak akkor viselkedtem így, mikor valami drága, márkás szart ittam, és mivel ez a két jelző nem feküdt a pénztárcám vastagságának, ilyen elázott pillanat szerencsére csak ritkának volt mondható. Viszont életem (mondhatom még ezt egyáltalán?) első éjszakáján Limboban, ilyen perceket éltem, amiket talán jobb lenne elfelejteni. De emlékeztem; tisztán és részletesen. Basszus…

 Chanyeol élénk társaságában távoztam a kocsmából, ahol egy-két embertől már úgy búcsúztam el, mintha világi haverok lettünk volna, holott aznap ismertem meg a legtöbbjüket. A mellettem baktató, továbbra is hiperaktív módon viselkedő, különös küllemmel rendelkező fiú kellemes hangulatban vizslatta az eget, amikor is nagy valószínűséggel eszébe jutott megkérdezni valamit, amit átlagos esetben már egy beszélgetés elején megtudott volna.

- Hogy hívnak? – szólalt meg hirtelen, megtorpanva előttem ezzel akadályozva meg, hogy tovább menjek.

- Byun Baekhyun. És téged? – kérdeztem vissza kissé fáradtan, holott pontosan tisztában voltam a kilétével. Legalábbis annak egy részével.

- Park Chanyeol. – Park… Erről a vezetéknévről mindig a rohadék professzorom jutott eszembe, akit világ életemben rühelltem, és azóta, hogy tudom a – most már volt – barátnőmet dugja, csak még szívesebben belefojtanám egy kanál vízbe, és ez alól Taeyeon sem kivétel. De amúgy is; minek kell nekem mindig ilyen hűtlen picsákkal kezdenem? Tizenhat éves korom óta a lányok csak kihasználnak, mert eddig az összes barátnőm átbaszott a palánkon, hasonlóan méltó húzással. Az első lány, akivel jártam azért szakított velem egy másik srác miatt, mert a fiúnak volt már autója. Gyerekes, igaz? Az utána lévő csaj azért dobott, mert talált valakit, akivel jobban élvezi a szexet, ergo a kapcsolatunk alatt legalább egyszer lefeküdt az utánam lévő fiúval. Utána voltak még futókalandjaim, és poén, de azoknak is mindig a másik fél vetett véget, állandóan valamilyen más idióta indokot kitalálva. Egy idő után már azt hittem, azért hagy el mindenki, mert egy született vesztes vagyok az életem minden területén, de ez a véleményem megváltozott, amikor Taeyeonnal kezdtem járni, akinél azt éreztem, tényleg szeret. Aztán ő is ugyanúgy faképnél hagyott… Mondjuk ez nem teljesen igaz, hiszen ő „rendbe akarta hozni a dolgokat” miközben azért még dugogatott Park professzorral. És ezért szakítottam én; fel lehet ezt fogni? Huszonhárom éves koromban vetettem véget én egy kapcsolatnak, azt is csak a saját büszkeségem miatt, amit már akkor elvesztettem, mikor ennyi pofára esés után is még bíztam a nőkben. És így, hogy már egy újabb átejtésen túl vagyok, fel merem tenni a kérdést: bennem van a hiba? Nem létezik, hogy minden alkalommal én baszom el a barátnőválasztást, így már csak arra tudok gondolni, hogy egy elviselhetetlen alak vagyok. De mi lehet a baj? Rossz szerető vagyok? Idegesíti őket a humorom? Infantilisnek, esetleg túl ragaszkodónak találnak? Vagy csak ők is megunták a folyamatos nyavalygásom mellé társított önbizalom és élethez szükséges kalandvágy hiányát? Ezeket hallva, megértem miért hagynak el folyton… Ilyen tulajdonságok mellett én sem járnék magammal, és ez már a végső szánalmamnak a legreményvesztettebb jele.

- Minden rendben? – Chanyeol mély orgánuma simogatta dobhártyámat, így rángatva ki az önmarcangoló gondolataim közül, melyek kezdtek kihatni akkori hangulatomra is.

- Nem – feleltem őszintén, erősen az alkohol hatása alatt állva. – Nincs minden rendben! Hisz egy szánalmas alak vagyok, és ezt tudom jól… De tudod, ez a gondolat rohadtul elkeserítő főleg, mert fogalmam sincs… - Össze-vissza beszélve gesztikuláltam a fiú előtt, ki homlokráncolva pislogott szemeimbe, látszólag egyáltalán nem értve mondataimat, amiknek Isten igazából semmi normális jelentésük nem volt.

- Most akkor tudod, vagy sem? – kérdezett vissza gyorsan, mire én kissé csücsörítve az égbe meredtem, komolyan elgondolkozva azon, milyen választ adjak. Jesszusom, de nevetségesen festhettem…

- Azzal tisztában vagyok, hogy egy szánalmas alaknak születtem… De azt nem tudom, ezt miért látja mindenki?

- Ha ez vigasztal én, nem látom – pislogott rám, különös grimasszal arcán, amit akkor kifejezetten sértőnek találtam, holott semmi rosszindulatú érzelem nem származott belőle.

- Hazudsz! Valld be, hogy te is tudod, miért vagyok… ilyen! – fejeztem be a mondatot, hisztérikus hangnemben, ami túl részegesnek hangzott ahhoz, hogy bárki is idegesítőnek találja. Mondjuk szerintem kurvára az volt.

- Oké Baekhyun nyugodj, meg kérlek! – csitított a fiú kedvesen nevetve rajtam, mire felém nyúló kezeit kislányosan löktem el magamtól.

- Mondd Chanyeol, szerinted miért kerültem ide?

- Valamit komolyan elbaszhattál – felelte, miközben próbálta maga felé fordítani időközben elkóborolt testemet, amely már az úttest közepén járkált, folyamatosan a csillagokat fixírozva.

- A párkapcsolataimon kívül más nem jut az eszembe…

- Igazán? – húzta fel csodálkozva szemöldökét, mintha ez a bódult állapotban kimondott információ komolyan meglepte volna. – Ezt nem…

- AISH!  - vonyítottam fel, amivel Chanyeolba fojtottam szavait, majd mintha hirtelen álomba akarnék zuhanni, a fiú nyakába vetettem magam, úgy szorítottam izmos testét az enyémhez. Istenem, bár ne tettem volna! Úgy csimpaszkodtam rá, mint egy kislány az apukájára. – Hiányzik Dyo!

- Dyo? – akadt belé a szó, ahogy megismételte lakótársam nevét, de olyan hangsúlyozással, mintha fájna neki kimondani. – Dyo a…?

- A lakótársam – feleltem reflexből, továbbra is Chanyeolhoz bújva. Csak tudnám, miért nem csapott le magáról. – Hiányzik a hülye feje… Bárcsak itt lenne velem!

- Ez mondjuk megoldható… - motyogta orra alatt a fiú, de amint nem kapott tőlem választ, megvonva vállát kapott fel kezei közé, akár egy kislányt vagy egy hercegnőt. – Na, akkor tegyük rendbe ezt a gyereket!

 Ahogy Chanyeol karjaiban figyeltem a csillagokat, muszáj volt elkönyvelnem magamban, hogy Limbo világában sokkal szebben fénylettek a távoli égitestek, mint Szöulban. S ezekkel a semmitmondóan kedves gondolatokkal hagytam, hadd nyomjon el az álom.

**

 A Nap gyenge sugarai simogatták arcomat, ahogy a hófehér áttetsző függönyön keresztül felkúszott hozzám a fény, kellemesen érintve bőrömet. Lassan nyitottam ki szemeimet, szívesen aludva tovább a selymes ágyban, melynek minden egyes négyzetmétere felért egy orgazmus okozta gyönyörrel, olyan kedvesen ért hozzám az ágynemű. Felültem s szemeimet ide-oda kapva, jöttem rá, hogy nem a saját ágyamban fekszem, ezzel rájőve arra is, nem egy rossz álomba csöppentem. Szerencsére ez azon a reggelen annyira nem ütött szíven, már számítottam a legrosszabbra is, és ez koránt sem volt az. Végül is, ha jobban belegondolok sokkal rémesebben is, alakulhatott volna; így legalább van esélyem. Nem tudom pontosan mire, de valamire biztosan.

- Jó reggelt!  - egy ismerős kedves hang ijesztett meg, olyannyira, hogy majdnem egy fél métert ugrottam ültő helyemből. Meglepetten pislogtam az ajtó felé, ahol Chanyeol széles mosollyal arcán támaszkodott a falnak, folyamatosan engem fixírozva nevető szemeivel. – Jól aludtál?

- Igen – biccentettem egyet felé, továbbra is rohadtul zavarban léve, ugyanis szokásom volt, hogy részegen valahogy alvás közben ledobálom magamról a ruháimat. És ez akkor sem változott; anyaszült meztelenül ültem az ágyon, férfiasságomat csak egy takaróval leplezve. – Ez a te lakásod?

- Mivel máshova nem tudtalak vinni.

- Értem – bólintottam egyet, majd mielőtt még kínosabbá vált volna számomra az amúgy is kellemetlen szituáció, gyorsan elmondtam, amit szerettem volna. – Bocs a tegnapi viselkedésemért. Általában nem ilyen vagyok, amikor iszom, de az a tegnapi ital nagyon betalált.

- Jogosan, hiszen az volt a kocsma legerősebb whiskyje. Nagyon kevesen bírják úgy meginni, hogy ne hülyüljenek meg tőle egy estére, és te barátom kifejezetten jól bírtad.

- Kösz – forgattam meg szemeimet, mire arcomat kezembe temettem. Miért kértem azt a szart? Várjunk csak… De hiszen Chanyeol rendelte nekem anélkül, hogy megkérdezett volna, mit szeretnék; vagyis direkt adta azt. Mi a faszért itatott le? – De miért?!

- Mit miért? – adta a hülyét, ahogy meghallotta kissé felháborodott hangnememet. Esküszöm be tudtam volna neki húzni ezért…

- Mégis miért rendelted nekem azt a rohadt whisky-t, amikor pontosan tudtad, hogy ennél jobban nem fogok rá reagálni? Mit akartál tesztelni?

- Téged – mosolyodott el halványan, talán kissé elismerően is, majd zsebéből előkapott egy jegyzetszerűséget majd füle mögé elhelyezett tollat kezébe véve írt le néhány szót, majd ismét rám figyelt. – A tegnapi viselkedésedből kiderült, hogy meglepően jól bírod az alkoholt, ami azt jelenti, hogy amíg a való világban éltél volt időd megedzeni magad.

- Ugye nem arra akarsz kilyukadni, hogy alkoholista vagyok?

- Egyáltalán nem. Sőt; ez a tegnapi teszt csak azt bizonyította, hogy a sok alkoholizálástól eddig még nem ment tönkre a májad, vagyis kifejezetten erős az immunrendszered, vagyis a gond nem a testedben van.

- Gond? A testemben? Te mégis mire akarsz kilyukadni? – akadtam ki teljesen, mivel nem tűrtem jól, ha valaki analizált. Ha valami, akkor ez volt a halálom.

- Csupán arra, hogy a problémáid valószínűleg nem testi eredetűek. Ráadásul oktatási gondjaid sem lehetnek, mivel túl okos vagy ahhoz, hogy bajod legyen a tanulással.

- És ezt mind a tegnap estéből vontad le?

- A nagy részét. De még eléggé az elején vagyunk a folyamatnak, szóval korai lenne bármit is mondani.

- Folyamatnak?! – akadtak fenn szemöldökeim, ahogy a fiúra meredtem. – Netán az a dolgod, hogy kielemezd a viselkedésemet?

- Mondom, hogy okos vagy.

- Neked komolyan az a feladatod, hogy egy kis papírra tényeket írj le rólam?! – Ez az információ olyannyira sokkolt, hogy egy percre szerintem még a szívem is megállt. De az biztos, hogy pislogni képtelen voltam. – Ki kért meg erre?

- JoonMyun.

- JoonMyun? Miért? Mi olyat tettem, amivel erre rászolgáltam?

- Idekerültél – mondta lassan, hogy biztosan megértsem szavait, amelyeknek komolysága elért tudatomig. – Baekhyun értsd meg, hogy JoonMyun és én csupán segíteni szeretnénk neked, mivel látszólag nagyon elveszett vagy, még talán jobban is, mint az átlag errefelé. Joon azért kért meg erre, hogy rájöjjön miért vagy ennyire…

- Érzékeny? – fejeztem be helyette a mondatot, ugyan kérdőn, mert csak reménykedni tudtam abban, hogy valami ehhez hasonlót akart mondani.

- Igen. Meg amúgy is – simított végig tarkóján. – Elég rég dolgoztam már, és ez az eset végre lefoglal egy kicsit.

- Kösz, de nem kívánok az „eseted” lenni – mondtam egyszerűen, majd az ágy szélére araszolva rántottam le magamról a takarót, amikor is eszembe jutott, hogy egyszál faszban azért kicsit kínos lenne elmenni; főleg Chanyeol előtt. – Ideadnád a nadrágomat?

 Szó nélkül a kezembe adta a ruhadarabot, majd tiszteletben tartva a magánszférámat, kiment a helységből. Az ajtóból még hallottam, hogy sóhajt egyet, majd halkan megszólal.

- Szégyenlős…

- Ha még egy kibaszott szót rá mersz írni arra a kurva papírra esküszöm, kipicsázlak! – üvöltöttem utána ingerülten, és bár válasz nem érkezett, ahogy semmiféle reagálásra utaló hang tudtam, hogy Chanyeol nagyon jól szórakozott idegességemen. Idegesen kezdtem hát öltözködésbe, s miután visszavettem a még pénteken magamra aggatott ruhákat, csak akkor döbbentem rá, hogy amíg itt vagyok, nem lesz valami higiénikus végig ugyanabban a szerelésben lenni, ki tudja még hány napig. Oh baszki!

 Sajnos vagy nem sajnos, de egy cseppet sem lettem nyugodtabb, amikor kiléptem a szobából, egyenes szembe találva magam Chanyeol lakásának nappalijával, ami furcsa, francia stílusban volt berendezve. Hófehér kőfalak, itt-ott helyenként egy-egy festmény díszelgett rajtuk, elvetve pedig néhány kiegészítőt is fel lehetett fedezni a hatalmas könyvespolcok környékén. Bakelitek lemezek mindenhol, a koromfekete kanapé mögött még egy akusztikus gitárt is fel lehetett fedezni, körülötte különféle kézikönyvek s pengetők hevertek. Egy dohányzóasztal választotta el a tv-t a szófától, amely még inkább modernné varázsolta a hajlékot, amelyben az oda abszolút nem illő Park Chanyeol lakott. Annak a fiúnak nem volt kellőképpen hipster kisugárzása egy ilyen szabadszellemű lakáshoz, amit sokkal inkább el tudtam volna képzelni egy művészi festőhöz, mint egy punk küllemmel rendelkező analizálóhoz. De mindegy volt, hiszen Chanyeol élt ott, nem pedig egy vadidegen hippi.  Szemeimmel kerestem a fiút, aki az egyik sarokban hangolt egy basszusgitárt, miközben halkan dúdolgatott valami régi klasszikus rock balladát. Amint észrevette csodálkozó tekintetemet magán, lassan feltápászkodott, majd elém állva meredt konkrétan az arcomba, ami egy idő után kurvára idegesíteni kezdett.

- Mi van?! – kérdeztem, miután már meguntam folyamatos fixírozását.

- Akkor megyünk?

- Mi? Te meg én? – mutattam először rá majd saját magamra, ahogy ízlelgettem kérdése zamatát. – Mégis hova mennénk?

- JoonMyunhoz.

- Te nem tudsz leszakadni arról a srácról, igaz? – kérdeztem kissé fáradtan, mert semmi kedvem nem volt elmenni ahhoz az antiszociális, goromba baromhoz, aki ráadásul még rám is küldte az állítólag magának való, ám mindig vigyorgó, punk kinézetű haverját, aki egy rohadt listát vezetett rólam. Egy listát! Eszem megáll, de komolyan! Chanyeol aranyosan mosolyogva vonta meg vállát, majd bökött oldalba játékosan.

- Még mindig a jegyzetek miatt vagy dühös? Baekhyun, azok csak megfigyelési adatok, csupán abból a célból, hogy segíteni tudjunk neked.

- De én nem kérek segítséget. Ilyet legalábbis biztosan nem, mert ez nem csak sértő, de rohadtul ledegradáló is, amiből én kaptam már eleget! – akadtam ki egy pillanat erejéig, de már csak ennyi információ is elég volt ahhoz, hogy Chanyeol arca megváltozzon. Kíváncsian lépett hozzám közelebb, kissé összeráncolt homlokkal vizslatva ábrázatomat.

- Ezt meg hogy érted?

- Sehogy – legyintettem, majd próbálva terelni a témát, ismét a colosra emeltem tekintetem. – Miért akarunk mi JoonMyunhoz menni?

- Oh – eszmélt fel a fiú. – Tudod, amíg itt vagy szükséged lesz lakásra, ruhákra és munkára; ezeket pedig csak JoonMyun tud adni szóval, muszáj lesz elmenned hozzá.

- És te is jössz velem?

- Ami azt illeti, van egy kis megbeszélni valóm vele, te pedig nem hiszem, hogy odatalálsz egyedül.

 A feltételezés s az érvelés is egyaránt jogosnak bizonyult így megvonva vállaim egyeztem bele abba, hogy Chanyeollal együtt elinduljunk JoonMyun lakása felé. Miközben persze koptattuk az utcakövet a Yoda fülű fiú folyamatosan magyarázatott, s mondta mi hol van pontosan, hogy később majd könnyebben tudjak eltalálni az adott helyre, ha szükségem van valamire. Ahogy hallgattam szavait, és figyeltem élénk arcát, csak arra tudtam gondolni, Hee eddig hogy nem látta mosolyogni ezt a srácot, akin úgy feszített a vigyor, mintha eleve azzal született volna. Chanyeol tipikusan olyannak tűnt, akinek lételeme a jókedv és mások boldogsága, de Hee elmondása alapján a fiúra pont az ellenkező jellemvonások illettek. Sehogy sem állt össze a kép a fejemben, bátorságom pedig nem volt ahhoz, hogy meg merjem kérdezni. Bár kicsit dühös voltam rá a jegyzetek miatt, de biztos voltam abban, hogy Chanyeolnak sem lehet könnyű felidézni az okokat pontosan miért él ott ahol, így bármennyire is furdalt a kíváncsiság, a jólneveltségem azt diktálta maradjak inkább kussban. Hisz jobb nem felébreszteni az alvó oroszlánt.

 Igyekezve követtem a magas srác fürge lépteit, amelyek kettesével szelték a lépcsőfokokat, egyre gyorsabb s gyorsabb tempót diktálva nekem, amit egyáltalán nem értettem. Chanyeol ennyire szeretett volna találkozni JoonMyunnal? Mikor beszélhettek utoljára? Ilyen jóban lennének? Hee említett valami ehhez hasonlót, de elképzelni nem tudtam azokat együtt nevetni; túl másnak tűntek. Két különböző személyiség egy rendhagyó világban; abszurd volt a feltételezés számomra, hogy JoonMyun és Chanyeol barátok legyenek. És ebben némileg igazam is lett… Ugyanis, mihelyst kinyílt JoonMyun lakásának ajtaja s megpillantotta a morcos küllemű fiú a colost, arca felragyogott majd nyakába borulva szorította ajkait Chanyeoléra. A szemem előtt történt az, hogy Park Chanyeol megcsókolta a különösen viselkedő, kissé távolságtartó JoonMyunt, aki olyan édesen bújt a fiúhoz, akár egy kisállat. Csókolóztak… Mondom mi a fasz?!