5. rész - A varázslatos mosoly

 Ajkaim rebegése, s könnytől áztatott szemeim csillogása alábbhagyott, ahogy egy kéz nehezedett vállamon, lágy, mégis határozott gesztusokat magába foglalva. Halkan szipogva fordultam a kar tulajdonosához, már nem is törődve a következményekkel, amik azután történhettek volna velem. Csak reményvesztetten emeltem fel tekintetem, két gyönyörűen ragyogó barna szembe pillantva, amelyből áradt az aggodalom legkevésbé zavaró fajtája. Elbűvölő vonásokhoz tartoztak az engem vizslató íriszek; az arc fiatalos volt, az ajkak teltek egyben vonzóak, a haj sötéten fénylett és a fülek kissé elállóan pihentek, ezzel aranyos karaktert adva a fiúnak. Illetve édes lehetett volna; de a furcsa öltözködése egyszerűen elütött a gyermeki arcától. Szakadt csőfarmer feszített rajta, egy bakanccsal kiemelve izmos lábait, melyek iszonyat hosszúak voltak. Szimpla, koromfekete felsőt hordott egy ujjatlan bőrdzsekivel kiegészítve, ezáltal hagyva, hogy szálkás izomzatú karja szabadon legyen, rajta néhány tetoválással, amiket átlagos esetben visszataszítónak találtam volna, de rajta klasszul festett. Fülében fülbevalók ezrei sorakoztak, s az egyikben még egy kisebb fültágítót is fel lehetett fedezni, amit szintén visszataszítónak gondoltam sokáig, de nála tetszett. Normális esetben, ha egy ilyen fiú csak a közelembe akart volna jönni, ráhívom a rendőrséget, viszont akkor annyira erőtlennek és reményvesztettnek éreztem magam, hogy a furcsa küllemű, mégis rokonszenves fiatalember apró gesztusa is fel tudott villanyozni. Legalábbis annyira, hogy egyenletesen tudjam venni a levegőt, ami alig öt perccel ezelőtt még nem sikerült. Könnyeim továbbra is folytak, de már maguktól, teljesen tudtomon kívül. El voltam foglalva a különleges személlyel, aki előttem ácsorgott, ugyanazzal az aggodalmas tekintettel, amivel legelőször vizslatott. Hagytam, hogy a szervezetem tegye, amit jónak lát, hisz az agyam, akkor már rég valami mással foglalkozott.

- Új vagy itt? – kérdezte mély hangjával, ami inkább illett a rendhagyó stílusához, mintsem aranyos arcához. Halvány mosoly suhant át ábrázatán, amit ugyan csupán egy pillanat erejéig láttam, de már így is meg tudtam állapítani, hogy elbűvölően festett.

- Igen – bólintottam, próbálva visszanyelni könnyeimet, amelyek maguktól folytak tovább.

- Most jöttél JoonMyuntól? – huppant le elém, törökülésben foglalva helyet, úgy vizslatva kíváncsian kisírt szemeimet.

- Honnan tudod?  - Hangom akaratomon kívül remegett meg, ahogy végigmértem a különös fiút, ki immár mosolyogva figyelt.

- Tudod, az emberek többsége teljesen ki szokott bukni, miután beszéltek JoonMyunnal, aki ugye megmutatja nekik a jelenlegi állapotukat. Nyugi, – bökött barátian oldalba – nem te vagy az első, aki így reagált minderre.

- Általában higgadt vagyok – töröltem meg könnyes szemeimet, majd ismét a rokonszenves fiúra pillantottam. – De ami ma történt, kissé sok volt.

- Szöuli vagy? – kérdezte hirtelen, lehet azért, hogy terelje az eredeti témát. Bár nem olyannak tűnt, mint aki a szőnyeg alá söpri a problémákat. Nem hiszem, hogy olyan lett volna, mint én.

- Eddig az voltam.

- Még mindig az vagy – mosolyodott el kedvesen, de tőlem csak értetlen pillantásokat kapott, hasonló gesztusok helyett.

- Ezt hogy érted?

- Tudod Limbo olyan, mint egy földalatti tükörkép. Csak azért, mert már nem élheted a szokásos életedet, amit eddig a normális világban éltél, attól még itt megteheted. A földrajz ugyanaz, csak egy dimenzióval elcsúszva; ha Szöulban estél kómába vagy haltál meg, akkor ugyanúgy ott leszel, csak egy kicsit máshogy. Itt is ugyanúgy van külföld meg szomszédos országok, mint az eredeti világban, csak nálunk látványosabbak a változások.

- De… Miért? – szaladt ki számon az első kérdés, ami akkor eszembe jutott.

- Limbo azért jött létre, hogy felnyissa az emberek szemét; az kerül ugye ide, akinek lett még volna keresnivalója az életben. Aki a halál után itt találja magát, csupán lehetőséget kapott, hogy mindent rendbe hozzon magában, amit egykor nem tudott, s miután ez sikerül tovább mehet.

- Hova tovább?

- Azt nem tudom – tárta szét játékosan karját, pajkos mosollyal orcáján. – Én még itt vagyok.

- És én meddig maradok?

- Amíg rendbe nem hozod a saját lelkiismereted. Ezért van ez a hely.

- De ennek nincs semmi értelme – ráztam fejemet, mert nem találtam a logikát. A Mennyben vagy a Pokolban is lehet ilyeneket játszani, miért jött létre akkor egy teljesen új világ? Nekem ez magas.

- Ne az értelmet keresd; csak élvezd!

- Élvezzem? – ráncoltam homlokom, ahogy a fiúra meredtem. Mit kellene élveznem? Azt, hogy talán örökre elveszíthetem az igazi életemet? Talán sosem lehetek az, aki lenni akartam? Talán soha többé nem látom majd a családomat és a barátaimat? Ezt kellene nekem élveznem?

- Erre való Limbo! Nézd – araszolt kicsit közelebb hozzám. – Én világ életemben piercingeket, tetoválásokat és fültágítókat akartam, de sem bátorságom, sem pedig szülői engedélyen nem volt hozzá, mert túl elit közegben éltem ahhoz, hogy ilyesfajta illetlen dolgokat tegyek. Így, amíg a normális világban éltem, úgy festettem, mint egy elfuserált kis stréber; nem tudtam kifejezni magam, ami akkor nagyon sokat segített volna rajtam. De amióta itt vagyok, egyszerűen nem félek; nézz rám! Láthatod, hogy úgy festek, mint egy most szabadult börtöntöltelék, aki szabadidejében grafitiket fest az öregek otthona falára, Sex Pistols-t üvöltetve.

- És ez vagy te? – pillantottam rá talán kissé lesajnálóan. – Ez lennél te valójában?

- Nem egészen – vonta meg vállát, keserű mosollyal arcán. – De mindig szerettem volna ilyen lenni; ez egyfajta ki nem mondott vágy volt a számomra.

- És tetszel így magadnak? Nem visszataszító a látványod, amikor a tükörbe nézel?

- Nem. De ha még az is lenne, nem érdekelne. Limboban minden valóság, de mégsem.

- Mi van? – húztam fel szemöldököm, ugyanis egyáltalán nem értettem mit mondott. Illetve értettem, de az értelme nem volt meg a mondatnak. Csak tudnám, miért beszél itt mindenki eposzokban.

- Itt is ugyanúgy kilövetheted a füled, varrathatsz magadra tetoválást, csináltathatsz piercinget pont, mint a való világban, annyi lényeges különbséggel, hogy itt könnyedén meg is válhatsz tőlük. Ha nekem például, nem tetszik az egyik rám írt idézet, egyszerűen lemosom a határon elhelyezkedő patak vizével.

- Az olyan, mint valami spéci szentelt víz?

- Hasonló. Csak ez még használ is – kacsintott játékosan. Nekem viszont fel kellett dolgoznom a hallottakat, amiket az idegen srác mondott. Még mindig rohadt zavaros volt az egész, és igazából nem tudtam, eldönteni sírjak vagy nevessek a velem megtörténő eseményeken.

- Tehát azt akarod mondani, hogy Limbo valójában egy olyan világ, ahol úgy él az ember, ahogy akar?

- Lényegében igen. De ezt a lehetőséget vétek kihagyni. Aki ide kerül, esélyt kap, hogy tökéletes életet éljen egészen addig, amíg mennie nem kell.

- És az mikor jön el?

- Ezt nem lehet tudni, ahogy azt sem lehetett tudni, hogy az ok, amiért te is itt vagy mikor következik be. Itt sem tudod, mikor kell visszamenned az életedbe, vagy esetleg tovább menned. Minden bizonytalan, de itt Limboban kétszer akkora a tét.

- Kétszer akkora? – értetlenkedtem. – Miért?

- Ha kómában vagy, bármelyik pillanatban visszakerülhetsz a való életedbe anélkül, hogy itt rendesen kiélted volna magad. Ha meghaltál, addig kell itt lenned, míg a be nem ismert vágyaidat nem teljesíted, különben nem nyugodhatsz békében. És a legrosszabb az egészben, hogy ha itt rendesen élsz, barátokra lelsz, talán még szerelemre is; s akkor még fájdalmasabb az elválás.

- Akkor mi értelme? Ha mindenképpen bűntudat és szenvedés a vége, akkor miért lett ez a hely?

- Tanulás szempontjából. Különben is; az életednek mindenképpen keserű vége lesz, akármit csinálsz. De itt legalább nem fogod magad rosszul érezni, ha eljön a vonat – A fiú hangja furcsán nyugodtan csengett, valószínűleg már a megszokás beszélt belőle. Gesztikulálása s szavajárása alapján nagyon régóta élhetett Limboban. Vajon ő hogy került oda, ahol én is voltam? Kíváncsian fürkésztem érdekes vonásait, de nem volt merszem megkérdezni ott tartózkodása okát, így csak figyeltem. Figyeltem, azt a varázslatos mosolyt, ami akkor az arcán ült, higgadtan, mintha mindig is oda tartozott volna. Kissé kellemetlenül éreztem magam, ahogy bámultam őt, de semmiféle jelet nem tett arra, hogy esetleg zavarná a fixírozásom. Sőt, nagyon is úgy festett a dolog, mintha kifejezetten élvezné, hogy csodálattal tanulmányozom empatikus arcát. Ezelőtt még sosem figyeltem úgy férfit, mint őt, de talán a hirtelen környezetváltozás, talán a kétségbeesett gondolataim miatt, de örömmel néztem szép vonásait. Akkor valahogy úgy éreztem, ez a minimális szépség is képes kirángatni abból a szenvedésekkel teli burokból, amiben akkor voltam. Talán ez az idegen fiú rövid ideig tartó társasága képes lesz egy minimális életerőt belém építeni, hogy úgy élhessek, ahogy az a nagykönyvben meg van írva.

- Nincs kedved inni valami? – kérdezte hirtelen, bármiféle bevezető nélkül, olyan csillogással szemeiben, mintha egy csinos lányt hívott volna randira.

- Inni? – ismételtem meg szavait, mintha ez bármit is változtatott volna kérdésén.

- Ha már úgy is egy kocsma mögött vagyunk, gondoltam bemehetnénk. És ahogy elnézlek, rád férne néhány ital: ha szeretnéd, meghívlak.

- Az jó lenne, kösz – erőltettem arcomra egy halvány mosolyt, miközben hagytam, hogy felsegítse különösen könnyű testemet a földről. Aish, úgy viselkedem, mint egy rossz kurva; engedem, hogy összekaparjon mellé, pedig még egy italra is meghívjon. Mi lesz ezek után? Kéjesen nyögdécselve, részeg állapotban ráveszem, hadd aludjak nála? Mintha egy ribancoknak készült tini filmben én lennék a női főszereplő; egyszerűen szánalmas.

 Csendesen követtem a fiút, aki az először csendesnek tűnő kocsmába vezetett, amelyben hozzám hasonló, reményvesztett emberek ücsörögtek, egyfajta furcsa fénnyel szemeikben, ami mégis boldoggá tette őket. Ahogy az átlagos berendezésű sörözőben jelenlévők megpillantottak, az üdvrivalgást mellőzve biccentettek felém, mintha egy régen eltávozott személy tért volna vissza közéjük. Mikor leültem a pulthoz egy kellemes kinézetű középkorú férfi mellé, az csak megemelte felém korsóját, majd mély, rekedtes hangon üdvözölt.

- Isten hozott a szerencsétlenek között, Kölyök. Hogy hívnak?  - Szájából áradtak a szavak, ahogy az erős alkoholszag is, amely nem volt kifejezetten zavaró, pedig ezek engem nagyon szoktak irritálni.

- A nevem Baekhyun. Byun Baekhyun – válaszoltam halkan, kevés erővel hangomban. Ahogy a jólöltözött férfira pislogtam, fél szemmel figyeltem a folyamatosan mosolygó fiút, aki megmagyarázhatatlan jókedvvel fizetett ki nekem egy igen drága italt.

- Az anyakönyvem szerint HeeChulnak hívnak, de mindenki csak Heenek szólít.

- Nagyon örvendek – mondtam, immár minden figyelmemet Heenek szentelve, ugyanis kedves meghívóm a biliárdasztalokhoz lépett, hogy egy kis pénz reményében nyerjen egy menetet.

- Miért vagy itt? – kérdezte, ahogy lassan belekortyolt korsójába.

- Részegen leestem az erkélyről és most jelenleg kómában, vagyok.

- Az nem rossz – biccentett elismerően, mintha az számítana dicsőségnek mily módon, basztam el az életemet. Furcsa, hiszen bennem élt ez a tudat, de egyáltalán nem zavart. – Neked legalább még van esélyed.

- Mire? – nevettem fel keserűen, majd felhörpintettem a kifizetett alkoholt.

- Hogy rendbe hozd, amit a valóságban elrontottál. Tudod kölyök, itt sok ember cserélne veled. Hiszen a te helyzetedben van esély a visszajutásra, és a normális befejezés lehetőségére.

- Hogy érti ezt?

- Te csak kómában vagy – kezdett bele hosszúnak ígérkező monológjába. – Vagyis van lehetőséged arra, hogy felébredj, és úgy éld tovább az életedet, ahogy akartad. Eközben itt szabad lehetsz, épp annyira, amennyire fent nem lehettél az.

- De megvan annak is az esélye, hogy soha többet nem kapom vissza az életem – próbáltam megcáfolni a férfi érvelését, meglepő nyugodtsággal szavaimban. Alig néhány perccel ezelőtt, még azon sírtam, mi lesz akkor, ha az következik be, amiről akkor épp Heenek beszéltem. Mi változott azóta, hogy már nem érzem, hogy a sós könnyek végigfolynának arcomon…

- Ugyan kölyök; a hozzád hasonló fiatalemberekkel megtörténik az a csoda, ami a magamfajta vénemberekkel már sosem fog. Mondd, hány éves vagy?

- Huszonhárom.

- Az bizony szép kor. Emlékszem, amikor még én voltam annyi; azt hittem az enyém a világ, és sajnos csak a halálom után jöttem rá, hogy igazam volt. Mert tényleg az enyém volt az életem, csak egy végzetes szerencsétlenséget követően mindent elvesztettem, ami csak az ölembe hullott.

- Mi történt?

- Autóbaleset – mosolyodott el keserűen, miközben nagy valószínűséggel visszaidézte azt a percet, amikor mindent elvesztett. – Részegen beleütköztem egy háromtagú családba; szerencsére senki nem vesztette el az életét közülük, de mindegyikük komoly sérülést szerzett, én pedig meghaltam.

- De, ha csak maga halt meg, miért van itt?

- Mert részegen vezettem, és nem azért, mert olyan jó buli volt a cégünknél.

- Akkor? – faggattam akaratomon kívül a férfit, akit látszólag nem igazán zavart a kíváncsiságom.

- Harminc éves voltam csupán és volt egy varázslatos feleségem és egy remek állásom; és nem becsültem meg. Akkoriban beszéltem be magamnak, hogy a világ már régen szarik rám, így dühös voltam, hogy olyan sok lehetőséget elszalasztottam, pedig csak akkor kezdődött volna az igazi élet. Újra fiatalnak akartam érezni magam, így basztam a munkámra és a feleségem érzéseire; megcsaltam, nem is egyszer, és erre ma már nem vagyok büszke. Aznap este, mikor belerohantam abba a kocsiba, épp egy prostituálttól jöttem, akinél nem csak sok alkoholt ittunk, de rendesen be is drogoztunk. Aztán meghaltam és idekerültem.

- Wow – szaladt ki ez a szó az ajkaimon, hiszen erre a történetre csak ennyit tudtam mondani. – És most mennyi idős?

- Ötvenhárom.

- Azta kurva! – kerekedett ki a szemem, mert huszonhárom év rohadt sok időnek tűnt abban a világban. – Azóta itt van?

- Igen.

- És változott valami?

- Elég sok minden – mosolyodott el kedvesen Hee, majd újabb monológba kezdett. – Huszonhárom év kellett ahhoz, hogy beismerjem a hibáimat, és mindent újra kezdjek. Azóta, rendesen élek itt Limboban, újra nősültem és felneveltem egy itt született gyermeket.

- Ilyet lehet? – ráncoltam homlokomat, mert tudtommal csak azok éltek Limbo világában, akik elbaszták az életüket.

- Isten útjai kifürkészhetetlenek, ahogy a különös törvényei is. Megengedte nekem, hogy olyan életet éljek itt, amit odafent nem tudtam volna. Valószínűleg, akkor fogok innen elmenni, amikor betöltöttem a hetvenet esetleg a nyolcvanat, hisz az jelentené a normális élet végét, nem? – kacagott játékosan, majd ismét belekortyolt italába.

- Azt akarja nekem mondani, hogy Ön csak azért él itt már huszonhárom éve, hogy újraélje mindazt, amit egykoron kihagyott?

- Pontosan. Ritka az olyan eset, mint az enyém, de megesik, és ezért nagyon hálás vagyok. Nem érdemeltem meg a második esélyt azok után, ahogy a való életben viselkedtem, de szerencsére megkaptam. És rá kellett jönnöm, hogy számomra ez a való világ; Limbo nyitotta fel a szememet, máskülönben nem lennék az, aki ma vagyok.

- Tehát nem bánja?

- Egy cseppet sem. De ha megtehetném bocsánatot, kérnék mindazoktól, akiknek egykor csalódást és fájdalmat okoztam – tette hozzá hirtelen. – Talán ez az egyetlen dolog, amit bánok. És neked is ezt tanácsolom, Baekhyun.

- Micsodát?

- Mindig becsüld meg azt, amid van. Tudom, közhelyes öregemberes duma ez, amit épp próbálok beadni neked, de van benne némi igazság. Az ember csak egyszer fiatal és ezt ki kell használni, de utána sem szabad csüggedni, mivel az idősebb korral is megjönnek a hozzá tartozó szépségek. Ismered a mondást; ha az élet citromot ad, csinálj belőle limonádét.

 Ezelőtt sosem hallgattam volna végig egy ilyen történetet, hiszen túl fiatalnak és szabadnak éreztem magam ahhoz, hogy elgondolkozzam azon, mit is kaptam. De HeeChul esete és tanácsa akkor pont kapóra jött nekem, abból a szempontból hogyan is folytassam tovább azt, amit egy idióta baleset tönkretett. A válasz pedig egyszerű volt; sehogy. Abból kell gazdálkodnom, amit elém raktak, és a választási lehetőségek között nem szerepelt a „Visszakapom az életemet”. Bele kellett törődnöm, hogy egy időre Limbo világában ragadtam és nincs rá garancia, hogy valaha is visszajutok a saját életembe. De talán még jól is elsülhet a dolog; ez csupán rajtam múlik, senki máson.

 Hirtelen hangos nevetés csapta meg fülemet, ami a biliárdasztalok felől érkezett, kettétörve a bárban uralkodó alapmorajt. Az engem a kocsma mögött vigasztaló fiú széles mosolya fogadott, miközben a mellette álló személyen nevetett, teljesen gyermeki ártatlan módon. Aztán rám emelte életvidám tekintetét, s intett egyet, mintha egy közeli barátja lettem volna, holott még a nevemet sem tudta, ahogy én sem az övét. Ahogy viszonoztam kedves gesztusát, lassan fordult vissza a többi emberhez, folytatva az irigylésre méltó jókedvet.

- Mondja Hee, az a srác mindig ilyen élénk szokott lenni? – kérdeztem az idősebbet, miközben fejemmel a velem kedvesen viselkedő fiú irányába biccentettem.

- Chanyeol? – horkant fel gúnyosan, majd ironikus kacajt hallatva magából fordult ismételten felém. – Büdös életemben nem láttam még ilyennek.

- Nem? – döbbentem meg őszintén. – Pedig nagyon úgy fest, mintha ez a boldogság hozzátartozna az alaphangulatához.

- Higgy nekem Baekhyun, már egy ideje ismerem Chanyeolt, de eddig még sosem láttam mosolyt az arcán.

- Az nem lehetséges.

- Pedig de – bólogatott hevesen, próbálva meggyőzni engem igazáról. – Amióta itt van, eddig csak JoonMyun látta mosolyogni, rajta kívül senki más. Épp ezért rohadt megdöbbentő, hogy ilyen közvetlenül és emberien viselkedik. Eddig úgy ismertük őt, mint a magának való fiút, aki mindenkit ellök magától.

- Lehetséges, hogy mielőtt idekerült, olyan volt, mint ma este – pillantottam ismét az ezek szerint Chanyeol névre hallgató, érdekes fiúra, kinek a három mérföldes mosolya nem akart lehervadni arcáról.

- Lehetséges. Mindenesetre eddig még sosem láttam ilyennek. Valami vagy valaki, komolyan megváltoztatta ezt a gyereket.