4. rész - Egy másfajta másvilág

- Te mi az anyám kínjáról beszélsz? – meredtem JoonMyunra döbbenten, talán kicsit túlságosan is ideges állapotban. – Még, hogy én meghaltam! Őszintén; ha halott lennék, hogy a picsába lehetnék itt, veled?

- Hallottál, már másvilágról? – vágott hirtelen szavamba, gúnyos mégis valamilyen szempontból jogos kérdésével. – Az esetleg még nem fordult meg a fejedben?

- Miért? Talán az a helyes válasz? – kérdeztem, már a hisztéria és az idegösszeomlás között vacillálva.

- Részben.

- Részben?! – ismételtem felháborodottan a fiú szavait. – Megtennéd, hogy nem beszélsz tovább eposzokban?

- Hadd, tegyem, ha úgy sem hiszel nekem – vont vállat flegmán, komolyan leszarva gyenge idegeimet.

- Miért hinnék? Hisz nem haltam meg: ÉLEK! – ordítottam. Fogalmam sincs miért, mivel az időközben két lábra helyezkedett fiú mindenhogy tisztán hallott volna. De idegesített, hogy nem foglalkozik velem; csak nyomogatta a hülye tabletét, mintha abban keresné a válaszokat.

- Ha élsz, akkor miért dobog lassabban a szíved?

 Mi?

- Ha valóban élsz, miért sajog a fejed?

 Ezt...?

- Baekhyun! – hajolt bele hirtelen arcomba, miközben én furcsa ábrázattal kezdtem tapogatni magam. A ketyegőm valóban lelassult, ahogy az agyamban táncot járó kerekek is fájdalmak közt mozogtak. – Ha nem haltál meg, akkor miért vagy itt?

- JoonMyun – suttogtam a fiú nevét, teljesen elveszítve az eddig magamban tartott levegőt. Gyengének éreztem magam; magatehetetlen rongynak, ami csak arra várt, hogy felkenjék vele a padlót, aztán elhajítsák a sarokba. – Én... én ezt nem értem. Hol vagyok?

- Limbo világában – veregette meg vállamat, ahogy már könnyektől úszó szemeimbe kellett merednie, melyek érthetetlenül csillogtak, reményvesztetten, pontosan úgy, ahogy azoknak sosem kellett volna.

- Még mindig nem világos – ráztam fejemet, ahogy az előttem magasodóra pillantottam, ki még mindig azt az elektronikai kütyüt szorongatta a kezében.

- Limbo-nak nevezzük azt a világot, ami elválasztja az életet a haláltól; azok kerülnek ide, akik még visszakerülhetnek a valóvilágba, vagy éppen még lett volna ott keresnivalójuk.

- Ez... – csóváltam fejemet, de sehogy sem tudtam összerakni a dolgot. – Tudnád egy gyakorlati példával imitálni?

- Persze – vont vállat, majd a kezembe nyomta a kis táblagépét, melynek képernyőjén az a kép szerepelt, amit soha semmilyen állapotomban nem tudtam volna elviselni. Egy kórházi ágy, körülötte gépekkel, amikre egy huszonéves, lányos arcú, alacsony fiú volt kötve, ki megegyezett a pontos másommal.

- Ő...?

- Ő te vagy, Baekhyun.

- De az hogy lehetséges, ha én itt vagyok? – merült fel bennem az első kérdés, ahogy még mindig nem tudtam levenni a tekintetemet magamról.

- Tudod a test és a lélek, nem jár mindig együtt – vont vállat, majd mellém huppanva kezdett beszélni. – Példát akartál, hát megkapod. Ez itt te vagy, jelenleg a valóvilágban; kómába estél.

- Kómába?

- Mint utólag kiderült, egy erkélyen részegen játszottad a kötéltáncost, ami miatt később konkrétan fejre estél; a leletedet olvasva, csoda hogy nem kenődött szét az agyad az aszfalton. De megúsztad egy kómával.

- Te hogy jutottál hozzá a leletemhez, ha itt vagy? – értetlenkedtem, értelmes magyarázatra várva.

- Ezzel a kis táblagép segítségével – biccentett a kezemben tartott elektronikai tárgyra. – Mint már említettem, nagyon hosszú ideje vagyok itt, így lehetőségem volt elnyerni a „Limbo Királya” címet, ami annyit takar, hogy egy hatalmas síkképernyős tévén látom az összes kétes állapotban lévő Limbo-ban tartózkodó ember külsős állapotát. Ezzel a kis géppel irányítom a nagyobbik komputert, és ezen az apróságon olvasom a leleteket és háttér információkat. Valamikor persze, amikor nem vagyok a lakásomon, akkor ezt a tabletet használom az állapotok figyelésére is; de ez nagyon szituációfüggő.

- Álljunk csak meg egy szóra – emeltem fel a mutatóujjam, megpróbálva összeszedni az összes dolgot, amit akkor megjegyeztem. – Tehát azt akarod nekem mondani, hogy konkrétan te figyeled az összes lakost ebben a városban, mint amolyan polgármester?

- Valami olyasmi – vont ismét vállat. – De ez lazább meló, mint egy polgármesteri. Én csak figyelem a kéteseket, tájékoztatom az újakat, és friss információkat közlök a régiekkel; inkább vagyok adathordozó, mintsem polgármester.

- De te nem vagy gép.

- Nem. Ugyanolyan ember voltam, mint amilyen te is vagy; csak éppen már olyan régóta vagyok itt, hogy valakinek, muszáj volt kezdenie valamit ezzel a rendszerrel, és ez én lettem.

- Eleve rendszer volt? – kerekedett ki a szemem.

- Szerencsére, itt nem kellett mindent magamtól felépítenem; kész dolgokat adtak a kezembe, és egy konkrét feladatot, amit már évek óta teljesítek is.

- Tehát a kütyük, a lakás és a város már eleve megvolt, amikor jöttél?

- Igen. Persze a kezdetek iszonyat furcsák voltak, és magamban rengetek köszönőlevelet, írok Istennek azért, ami most van, hisz belekezdeni valamibe, főleg a történtek után, nem épp egyszerű feladat.

- Ezt hogy érted? – ráncoltam homlokomat, hisz még mindig iszonyat zavaros volt a szituáció, amibe csöppentem.

- Limbo-ba azok kerülnek, akik az élet és a halál között lebegnek, illetve akiknek lett volna még keresnivalójuk a valóvilágban. Az előbbieket nevezem én a kéteseknek, ami annyit tesz, hogy lélekben itt vannak, de a testük kint még mozgásban van; általában aki kómába esett, az ide kerül és egészen a halálig vagy a feltámadásig itt is, van.

- És mi történik, ha bekövetkezik az egyik?

- Felszáll a vonatra.

- Tessék? – nem értettem mit akart ezzel JoonMyun mondani. Az ábrázata túl komoly volt ahhoz, hogy metaforákkal idegesítsen, viszont épp emiatt nem értettem, hogy miért mondott volna ilyet, ha nem viccnek szánta.

- Ha valakinek mennie kell, az felszáll a vonatra.

- Most megint valami hülye irodalmi kifejezéssel jössz, vagy ez tényleg így van?

- Miért hazudnék? – tárta szét karját. – Regényesen van ez megalkotva, de stílusos is; a gép mindig jelezni szokott a kéteseknél, hogy ki fog meghalni vagy feltámadni. Ilyenkor nekem szólnom kell a Limbo-ban tartózkodó léleknek, hogy hamarosan mennie kell; ekkor ő összecsomagol és felszáll a vonatra, ami csak akkor jön, amikor a változás is.

- Valóban; egyáltalán nem tűnik ez egy irodalmi giccsnek – bólogattam gúnyosan.

- Mit tudsz te az irodalomról? – forgatta szemeit, majd figyelmét ismét a kis táblagépnek szentelte.

- Bár megbocsáss, de én...

- Bölcsészkaron tanultál az egyetemen, amíg ide nem kerültél – fejezte be helyettem a mondatomat, villantva felém egy tudálékos mosolyt. – Már tudom.

- Ezt is a gépedből olvastad ki? – mutattam a kezében tartott információtárra, ami az utóbbi öt perc alatt, sokat nőtt a szememben, jelentőségét tekintve.

- Háttér információk, és jelenlegi testi helyzet; ennyi, amit ez az eszköz nyújtani tud. De ezt is csak az olyan esetekben, mint a tiéd.

- Miért? Mi van azokkal, akik meghaltak? – merült bennem rögvest a kérdést, de amint JoonMyun arcára tekintettem, lehet nem kellett, volna megkérdeznem. Nem épp úgy nézett rám, mint aki könnyedén beszél erről.

- Nagyon sokszor sajnos, akik halál miatt kerültek ide, nem tudom, hogy pontosan mi történt velük, és elég gyakran ők maguk sem emlékeznek az életük végére.

- Ezt nem értem.

- Nem egyszerű ezt elmagyarázni – mosolygott keserűen, mintha személyes tapasztalatból beszélt volna. Ő is ott volt, ami annyit jelentett, hogy a saját történetével is meg kellett küzdenie; fogalmam sem volt arról, JoonMyun min ment keresztül az utóbbi időben, de nem akartam megtapasztalni. Túl önző voltam ahhoz, hogy hasonló dolgokat akarjak átélni.

- Aki meghalt, miért nem a Pokolba vagy a Mennybe került?

- Nehogy azt hidd, hogy az összes halott lélek ebben a világban van – csóválta meg fejét, majd ismételten hajlandó volt felém fordulva beszélni. – Halottak közül is csak azok vannak itt, akiknek még lett volna feladatuk odafenn!

- De ennek így nincs logikája! – ráztam meg hitetlenkedve fejemet, hisz egyáltalán nem értettem egyet ezzel a „rendszerrel”. – A halál eleve igazságtalan; ennyi erővel minden holtnak itt kellene élnie!

- Tévedsz Baekhyun – mosolyodott el a fiú, majd barátságosan simított végig karomon, mintha csak egy gyereknek magyarázott volna felnőtt tényeket. – Limbo világát nem a halottaknak találták ki, hanem az esélyteleneknek. Aki itt van, csupán lehetőséget kapott Istentől egy jobb életre.

- Mit értesz jobb élet alatt?

- Ezt nem tudom megmagyarázni neked. Mások vagyunk, más számít nekünk jobbnak; fogalmam sincs, te mennyire voltál megelégedve az életeddel, de ha volt bármi is, amit akkor nem tudtál megtenni, azt most itt bepótolhatod.

- Bepótolhatom, mi? – horkantam fel gúnyosan. Kurvára nem akartam semmit sem bepótolni. – Én csak haza akarok menni! Vissza szeretném kapni a régi, megszokott életemet.

- Attól tartok ez nem lehetséges.

- Mi, az hogy nem?!  - Hangom hirtelen lett éles, teljesen felháborodott.

- Baekhyun, kómában vagy és egyáltalán nem biztos, hogy fel fogsz ébredni. Az is lehet, hogy meghalsz!

- Hogy meghalok?! – ismételtem idegbeteg állapotban szavait, melyek túl abszurdnak tűntek. Sosem hittem volna, hogy a halálomról fogok beszélni, alig huszonhárom évesen, egy ugyanolyan szerencsétlennek tűnő, mégis sokkal, jobb emberrel, mint amilyen JoonMyun volt. – Nem halhatok meg, érted? Ott van a családom, a barátaim és az egyetemem! Kötelességeim vannak, amiket teljesítenem kell és álmaim, amiket valóra akarok váltani! – ordítottam arcába, mintha csak ő tehetett volna mindenről. Dühös voltam és a haragomat rajta töltöttem ki, pedig éreztem, hogy JoonMyunt csak a jóindulat vezérelte. De akkor ezt nem vettem észre.

- Ilyen az élet.

- Ilyen az élet?! Most komolyan ezt a klisés szart akarod a pofámba nyomni?

- Mit mondjak? Ez az igazság.

- A büdös lófaszt! – csattantam fel idegesen, köpve a gusztustalan szavakat. – Ez nem az igazság; ez az a duma, amit akkor adsz be a kölyködnek, ha nem akarod megbántani, vagy elkeseríteni.

- És ha én ezt akarom? – tárta szét karját. – Ha nem akarlak lelombozni az igazsággal? Akkor mi van?

- Akkor baszd meg magad és kibaszott világodat is!

 Elrohantam. Kitéptem a lakása ajtaját, és elmentem, mintha bármi jogom lett volna kiakadni. Tudom, hogy amit akkor műveltem, még egy hisztis kamaszlányhoz sem volt méltó; de én féltem. Rettegtem a valóságtól, amibe akkor csöppentem, mikor tudatosult bennem, hol vagyok és miért. Szívem szerint csak felébredtem volna valahol részegen, az igazi világomban, azzal a tudattal folytatva az életemet, hogy volt egy idióta rémálmom. De ez a lidércnyomás igaznak bizonyult; hinni nem akartam neki, ki akartam zárni magamból, ahogy mindent, amit JoonMyuntól megtudtam. Viszont nem voltam se Isten, sem csodatévő, de még egy bűvös kívánságom sem volt, amit arra használhattam volna, hogy visszakerüljek a saját életemben. Tudomásul kellett vennem, hogy az élet már csak ilyen; kegyetlen és kiszámíthatatlan. Tudtam és elfogadtam, de az, hogy pont velem történt mindaz, túl sok volt. Csak akkor, nem akartam az lenni, akinek lennem kellett; nem akartam elfogadni a történteket, ahogy hinni sem akartam ezekben. Tudtam, hogy valóság az, ami körülöttem folyt, de el akartam felejteni. Sírni akarta, sós könnyeket hullatni, csak azért, hogy végre ne kelljen magamban tartanom a félelmemet. Rettegtem attól, ami másnap rám várt; féltem a világtól, amibe belecsöppentem. Viszont nem is az ismeretlennel volt a probléma; bármilyen szerencsétlennek tűntem akkor, képes lettem volna megbirkózni a szituációval, kisebb-nagyobb nehézségekkel együtt. De tudni, hogy talán soha többé nem élhetem azt az életet, amit előtte; fájt. Fájt, mert annyi mindent elhalasztottam.

 Gimnazista koromban nem hívtam el azt a lányt randevúra, akibe éveken keresztül bele voltam habarodva, mert rettegtem az elutasításától; más fiúval kezdett akkor járni.

 Érettségi után nem mertem beadni a jelentkezésemet a színművészetire, mert azt hittem nem vagyok elég tehetséges; azóta is gyűlölöm magam, amiért nem próbálkoztam.

 Milliónyi apróság volt az életemben, amit megváltoztattam volna; de az volt igazán szomorú, hogy ha nem kerültem volna le Limbo-ba, ugyanolyan semmilyen módon éltem volna tovább, mint előtte. És bár nem becsültem meg az életemet és a lehetőségeimet, mindent megtettem volna azért, hogy visszakerülhessek az unalmas, teljesen hétköznapi Byun Baekhyunhoz. Ahhoz a sráchoz, aki részegen hülyeségeket tesz, ahhoz, akinek egy iszonyat aranyos meleg srác a lakótársa, ahhoz, aki mindennél jobban gyűlöli az egyik professzorát. Én csak megint Byun Baekhyun akartam lenni, a huszonhárom éves bölcsészkarhallgató, akinek tökéletesen átlagos élet adatott meg. És aki, ezt képtelen volt megbecsülni.

 De nem ő voltam; csak egy elkeseredett, szerencsétlen fiú, akinek egy eldugott sötét helyen folytak ki először a könnyei úgy, hogy igaznak gondolta azokat. Először sírtam úgy, hogy őszintén tehetetlennek éreztem magam. Nehéz súlyok nyomták mellkasomat, melyek megnehezítették a légzésemet, s egyre lassították eleve gyenge szívverésemet.

 Megmagyarázhatatlan dolog a félelem, ahogy a kétségbeesés és a hirtelen szeretethiány kombinációja is, de én azon az undorító éjszakán, mind a hármat éreztem. Üresség tátongott bennem, amit ez a néhány valami töltött ki, teljesen elvéve tőlem a remény, apró sugarait. Nem tudtam hinni, ahogy gondolkozni és rendesen mérlegelni sem. Egyedül az lebegett a szemem előtt, mi van, ha örökre ott ragadok, egy taszító világban, aminek semmi értelme nincsen. Fájt, belülről emésztett fel a tudat, hogy nem tehetek semmit sem: Féltem, egyenesen rettegtem és ezt akkor nem szégyelltem kimutatni. Nem volt mit vesztenem, ahogy nyerni sem tudtam; értelmetlen pillanatok voltak már azok, amik ezek után következtek.

 Mégis a legegyszerűbb emberi gesztusok voltak azok, amik miatt képes voltam hátat fordítani a kegyetlen valóságnak, ezzel megengedve Istennek, hogy valami igazán varázslatosat tegyen a szemem elé.