1. rész - Amikor még minden normális volt...

 Péntek reggelén, kómás fejjel csoszogtam ki a szobámból, megpróbálva elérni a konyháig, ahol letolhattam a torkomon egy liter kávét. Miközben épp azon mesterkedtem, hogy megölöm magam koffein túladagolásban, még előző éjszaka a pulton felejtett mobilom szólalt meg, hangosan üvöltve az alapértelmezett csengőhangot.

- Mi van? – morogtam bele készülékbe.

- Mizu Baekhyun?! – ordítottak a fülembe, ami kora reggel, nem éppen esett kellemesen. Távolabb tartva magamtól a telefont, ronda grimasszal az arcomon, próbáltam felidézni, kinek adtam meg az előző esti bulin a számomat.

- Ki fasz vagy?

- Hát nem emlékszel rám? – röhögött fel vontatottan, amiből könnyedén ki lehetett következtetni józansági állapotát is. – Jongin vagyok.

- Jongin...? – próbáltam felidézni a srácot, de valahogy az agyam teljesen kiszelektálta a fiút.

- Kyungsoo ismerőse – felelte egyszerűen, mikor nekem végre leesett az a bizonyos tantusz.

- Hát persze; Jongin! Mi is a beceneved? Kai?

- Ja – mondta egyszerűen, még mindig eléggé instabil állapotban, amit csupán a hangjából tudtam kikövetkeztetni. Egy idő után nagyon kínos volt várni Jonginra, aki fogalmam sincs mit művelt a háttérben, de Isten igazából nem is nagyon érdekelt, csak már le akartam rázni azt a kis vakarékot.

- És mit akarsz tőlem, így fél hét felé közelítve? – kérdeztem, miután már kurvára untam, hogy csak kussban ácsorgok egy mobillal a fülem mellett.

- Ja persze! – kapott észbe, majd hangjában látványos hangulatjavulást lehetett felfedezni. – Figyelj; ma este hatalmas bulit tartunk a haverokkal, nem messze az egyetemtől: Arra gondoltam te is eljöhetnél.

- Aha... Majd még meggondolom, Kai.

- Rendben – felelte, de még mielőtt letette volna, visszaemelte a telefont a füléhez. – Ja, és ha mégis jössz, hozd magaddal Kyunsoot is.

- Mindenképpen – húztam gúnyos mosolyra ajkaimat, majd egy laza mozdulattal tettem le a telefont, bármiféle elköszönés vagy ahhoz hasonló nélkül.

 Idióta kölyök! Képes azért zargatni kora reggel, hogy este menjünk el együtt bebaszni, csak azért, hogy ismételten Kyungsoo közelében lehessen. Szánalmas próbálkozás egy tapasztalatlan gyerektől. Bár tény, hogy Kai egy rohadt vonzó férfinak számított, főleg azzal a kreolos bőrével, de mégsem sikerült akkora kéjenccé kinőnie magát, hogy Kyungsoot egy kicsit is érdekelje.

 Ahogy ezen kuncogtam főleg, hogy nem volt min nevetnem, a hatalmas bögre kávét ajkaimhoz emeltem, így juttatva szervezetembe az ébredéshez elegendő koffeint és energiát, úgy mint minden reggel. Mert az életem egy hatalmas rendszer volt, amelyen sosem tudtam változtatni. Mielőtt elindulnék az egyetemre, pontosan négy deci kávét iszom meg, egyenlő arányban elosztva cukorral és tejjel. Ezt követően három szem vajas pirítóst tolok le a torkomon, mindig fél és háromnegyed hét között. Ezután, mikor már elpakoltam magam után elvonulok a fürdőszobába, ahol szerda és szombat kivételével, körülbelül hét perc alatt zuhanyzóm le, beleszámítva a hajmosást is, minek következte után még további nyolc percet töltök a fürdőben, egyéb dolgok elvégzésére: fogmosás, dezodor, hajbeállítás és a többi. Aztán visszavonszolom a seggem a magánlakrészembe, ahol az aznapi időjáráshoz megfelelően, pont négy percet töltök a ruha kiválasztásával, hozzászámolva még az esetleges változtatásokat, majd harminc-harmincöt másodperc alatt leszek kész úgy, hogy az utcára is ki merjek menni.

 Aznap pénteken is ilyen óramű pontossággal léptem ki a szobámból, várva még néhány másodpercet, hogy a szemben lévő ajtó kinyíljon és lakótársam lépjen ki rajta. Reggel nyolc óra nulla perckor, a bézs színű nyílászáró lassan kitárult, s egy kócos, de elénk tekintetű Do Kyungsoo csoszogott ki rajta. Szürke kockás boxert viselt, melyből kilátszottak vékonyka, de izmos lábai. Felül egy elnyűtt póló ékesítette, amit csupán hétfőn, szerdán és pénteken viselt, míg a többi napon félmeztelenül mászkált a lakásban. Barna haja össze-visszaállt, néhol egy-egy tincs belelógott hatalmas barna szemeibe, melyekben még a csipa is ébredezett.

- Jó reggelt hyung! – mosolygott rám, és bár ajkai szív alakban felfelé húzódtak, testtartása és arckifejezése alapján nagyon is álmosan lépkedett a konyha irányába.

- Neked is, Soo! Ma is csak öt órát aludtál? – kérdeztem, mire sokat sejtető mosolyra húzta száját.

- Ezt most kérdezted, vagy magadnak jelentetted ki, kissé bizonytalanul?

- Mindkettő egyszerre – kacsintottam, majd kiélveztem nevetésének halk rezgését a levegőben.

- Mellesleg, mit tervezel mára, amellett, hogy számolod, hogy oszlik el az életed?

- Ne gúnyolódj, én vagyok az idősebb – böktem oldalba beszólása miatt, de nem igazán hatotta meg a dolog, csak vigyorgott tovább. – Amúgy bemegyek néhány órámra, aztán meg délben együtt ebédelek Taeyeonnal.

- Hmm; Kim Taeyeon, mi? – kacsintott pajkos tekintettel, amitől nekem röhöghetnékem támadt. – Na, és hogy haladtok?

- Dyo, te le vagy maradva – sajnáltam le a fiatalabbat. – Mi már több hónapja járunk, és...

- Még mielőtt percről percre elkezdenél mesélni nekem a kapcsolatotok minden momentumáról, el szeretném árulni, hogy annyira azért nincs elfoglalt életem, hogy ne tudjam jársz-e egy lánnyal vagy sem – szakított félbe, tisztázva mindent, mit akart, aztán újra beszédbe kezdett. – Arra akartam kilyukadni, hogy elértetek-e odáig?

- Odáig? – ráncoltam homlokom.

- Megdugtad már? – fejezte te ki érthetőbben magát lakótársam, mire nekem értelmezhetetlen grimasz ült ki az arcomra, olyan, melyet egy életben csak egyszer használ az ember.

- Na, de Kyungsoo...

- Mi van? – csóválta fejét kiakadásomon, mint akinek ez a fajta reakció totál idegen. – Huszonhárom éves vagy, a csaj meg mennyi? Huszonöt?

- Huszonhat – helyesbítettem.

- Pláne. Ne akard nekem azt beadni, hogy egy nálad három évvel idősebb nőt még nem vágtál gerincre.

- Ki mondta, hogy ezt akarom beadni...?

 Kyungsoo csupán egy perverz mosollyal díjazta beszólásomat, amiből már könnyen kikövetkeztette, hogy Taeyeonnal nem éppen gyermeki kapcsolatban élünk. Istenem, ez de furcsán hangzott! Gyermeki kapcsolat; komolyan Baekhyun?

 A lényeg csupán annyi, hogy Taeyeon és én már nagyon korán lefeküdtünk egymással, amit én még a mai napig nem értek, mivel ő maga mondta, hogy szeretne ezzel várni. Erre az első adandó alakalommal felhív magához, reggelre meg egy óvszerrel magamon ébredtem, és egy kis bor utóízével a számban. Na, nem mintha bántam volna, sőt örültem, hogy nála nem kell végigjátszanom a szokásos köröket, mint az eddigi barátnőimnél. Taeyeon tudta mit akar, és ez tetszett benne; plusz még minden aprócska tulajdonságát édesnek találtam, de legfőbbképpen azt, hogy képes volt elviselni a folyamatos, szinte már beteges időbeosztásomat, ami már engem is a sírba vitt. Sokan azt hihették, direkt vagyok ilyen pontos, holott ez csupán hozzátartozott az alaptermészetemhez; egy idő után megfigyeltem a saját tempómat, szokásaimat s az apróbb változtatásaimat is, melyek már túl kiszámíthatóvá váltak. Ez volt az én bajom; a kiszámíthatóság. Szinte mindig tudtam, mit fogok tenni és azt mennyi ideig; ezt gyűlöltem. Sosem volt okom aggódni, izgulni vagy esetleg gondtalanul élvezni a bizonytalanságot, mert soha nem kerültem instabil helyzetbe. Anyagilag kaptam az átlagos mennyiségű támogatást a szüleimtől, plusz hétvégente néha dolgoztam három-négy órát egy gyorsétteremben. Egyetemre jártam, olykor buliztam, voltak barátaim és egy csodálatos barátnőm, aki imádott. Én mégsem voltam elégedett, de erről soha nem panaszkodhattam senkinek, különben kétszínűnek lettem titulálva. Ha valaha meg mertem azt említeni, hogy elégedetlen vagyok, jöttek a fricskázó személyek, akik azzal érveltek, hogy másnak fele ilyen jó élete sincs, és egy efféle tökéletesnek és biztonságosnak számító előnyös jövőképet nem kellene nyafogással tönkretennem. Na de baszki; ez az én életem, a saját jövőképem, és ha nekem mindez nem fekszik, megtehetem azt, hogy köpök rá, nem igaz? Nagy valószínűséggel. És tettem bármit is? Nem. Isten túl gyávának és beilleszkedőnek nevelt ahhoz, hogy ellenkezni merjek a megszokottal. Végül is; nem olyan unalmas az a hétköznapi élet, nemde?

 Pontosan fél kilenckor magára hagytam a nagy lakásban Kyungsoot, s négy lépcsőzéssel eltöltött perc után, már baktattam is az iskolám épülete felé, hogy beérjek az első órámra, ami pont egy olyan tanárral volt, kit a hátam közepére sem kívántam.

 Park KyungSeok egy olyan professzornak számított, akit mindenki imád; fiatalos stílusa és lehengerlő intelligenciájának köszönhetően nem csak tiszteletet, de csodálatot is kiharcolt a hallgatók körében. A gyermeki arc és lágy vonások mögött egy hatalmas elme lakozott, mely bárkit képes volt legyőzni, nagyjából minden kategóriában. Kellőképpen otthon volt a művészetek világában, de a tudományt és a realitásokat sem hagyta a háta mögött, így akár egy humán, akár egy reál beállítottságú emberrel is könnyedén megtalálta a közös hangot. De itt vagyok én, aki igazán egyik kategóriához sem tartozik, és szerintem ez az egyik ok, hogy nem szimpatizálunk a tanár úrral. Viszont hál’ Istennek ebből nem csinálunk nagy ügyet; én csupán nem tartozom azok közé a diákok közé, akik szívesen elcsevegnek Park professzorral és szerencsére, ezt ő sem szorgalmazza az esetemben. Viszont Taeyeon esetében nagyon is teper a vén szivar, amit az elején nem néztem jó szemmel, mivel ki a fasz örülne annak, ha egy negyvenes szexistennek titulált hihetetlenül intelligens pasi keresné a barátnője társaságát? De aztán rá kellett jönnöm, hogy bízom én annyira a barátnőmben, hogy nem féltem egy Park KyungSeokhoz hasonló férfitól.

 Ám, mikor óramű pontossággal értem be az előadóba, csupán annyit láttam, hogy gyönyörű barátnőm, Kim Taeyeon egy feszülős bőrnadrágban, és egy lazább hófehér pólóban, barna tincseit pödörgetve beszélgetett a tanárral, ki látszólag nagyon élvezte a hölgy társaságát; na akkor egy kicsit felment bennem a pumpa, de inkább csak nyugalmat erőltetve magamra köszöntem oda kedvesen a férfinak, mintha nem lettem volna képes megfojtani.

 Mindketten meglepetten rezzentek össze, mivel valószínűleg váratlanul érte őket hirtelen csilingelő hangom. Taeyeon mihelyst, amint észrevett boldog mosollyal tökéletes orcáján libbent oda hozzám, úgy ajándékozva meg egy édes csókkal, mely jobbá tette az érdekesen induló reggelemet.

- Szia édes! – suttogta ajkaimra, míg övéi széles vigyorra húzódtak. - Jó látni téged!

- Akkor ez az érzés kölcsönös. Hogyhogy bejöttél, azt hittem nem lesz ma órád – mondtam, mikor már távolabb toltam magamtól vékonyka testét.

- Nincs is, csupán múltkor elfelejtettem egy beadandót beadni, így most gyorsan odaadtam a tanár úrnak – biccentett fejével a már papírjait rendező idős fickó felé.

- Értem – bólintottam kissé furcsa arckifejezéssel, majd ismét szerelmem felé fordultam. – Áll még a mai ebéd?

 Válaszként csupán egy kedves csókot nyomott ajkaimra, mely többet mondott minden szónál. Mielőtt még elment volna, sok sikert kívánt a napomhoz, aztán, ahogy kisétált az ajtón, én ugyanolyan tempóban baktattam fel a szokványos helyemre, majd figyelmen kívül hagyva Park professzort, egy ősrégi könyvvel a kezemben foglaltam le az agyamat.

 Természetesen később az előadás sem kötött le, csupán az én drága barátnőmre tudtam gondolni, és arra, milyen is lesz vele töltenem, ki tudja mennyi idő után egy órát. Mert több mint két hétig nem találkoztunk, mivel valami tanulmányi útra ment Kínába, ahol a kulturális különbségeket vizsgálta. Így gyakorlatilag az aznapi ebéd lesz az „első” randink.

 Pontosan háromnegyed tizenkettőkor, mikor véget ért az utolsó előadásom is, energikusan pattantam fel a helyemről, hogy hamarabb az egyetem közelében elhelyezkedő kis étterembe érjek, megelőzve Taeyeont. Mikor a főtéren ácsorgó toronyóra delet ütött, plusz öt perc késést számoltam, hogy barátnőm megérkezzen. Mikor letelt a háromszáz másodperc, a távolból megpillantottam Taeyeon vékony alakját, ahogy kecsesen lépkedett felém, kissé talán sietősen.

- Bocs, hogy késtem, akadt egy kis dolgom – puszilt meg két oldalt, majd az étterem kinti részén található egyik asztalhoz ült le, várva a pincérre.

- Miféle dolgod volt?

- Csak SeoHyun lelkivilágát kellett ápolnom, amiért kidobta a pasija – legyintett, mondván, hogy ez túl csajos téma nekem.

- Szakított vele az amcsi srác? – lepődtem meg, de válaszként csupán egy apró bólintást kaptam. – Hogy is hívták? Eric?

- Eren – javított ki.

- Nem hangzik valami amerikainak – húztam fel egyik szemöldököm, majd belekortyoltam az elém lerakott jeges vízbe. Barátnőmnek szája szélén gyermeki mosoly bújt meg.

- Mintha, olyan sok nyugati embert ismernél.

- Miért, te talán jártasabb vagy a témában?

- Én ismertem Erent.

- Az csak egy – mutattam ujjammal a számot. – Rajta kívül esetleg találkoztál már bárki mással is?

 Megcsóválta fejét, így libbentve meg hosszú fürtjeit.

- Akkor meg ne okoskodj.

- Én okoskodom? Kettőnk közül ki nem beszél egy nyelvet sem? – pislogott rám kissé felvágósan, mégis játékos hangulatban.

- Vesd a szememre, amiért nem tudok angolul!

- Én itt nem csak arra gondoltam, hanem mindenre! Te a koreain kívül semmilyen nyelvet nem ismersz.

- Ezt úgy mondod, mintha baj lenne – forgattam szemeim, mire Taeyeonból halk kacagás szakadt fel.

- Csupán hátrány, ha külföldön akarsz élni.

- Ki mondta, hogy ott akarok? – vágtam vissza, de erre már nem kaptam mosolygó tekintetet, csupán komolyan elgondolkodó ábrázatot.

- Szóval, ha én úgy döntök, hogy a tanulmányaim és a céljaim érdekében kiköltözöm Kínába, nem jönnél velem?

 A döbbenetem konkrétan fejbevágott, mikor belenéztem a lány szomorkásan csillogó, mégis reményekben gazdag íriszébe. A poharamat kezdtem fixírozni, hogy valamennyire csillapítani tudjam idegességemet.

- Szóval ezért akartál ma velem ebédelni?

 Bólintott.

- Ez egy ösztöndíj?

- Olyasmi; de inkább lehetőség. Állást ajánlottak Pekingben, hogy ott élő, Koreába vágyó fiataloknak tanítsak az itteni életmódról és kulturális különbségekről.

- Lakás? – pislogtam rá, mire szerényen, apró mosollyal arcán az asztallapra pillantott.

- Az egyik legjobb környéken.

- Fizetés?

- Épp elég, hogy fedezhessem a szükségleteimet, és még egy kis költőpénzem is legyen.

- Indulás?

- Elvileg júniusban – makogta, aztán félve arcomra lesett, megpróbálva kiolvasni belőle valamiféle reakciót.

- Tehát konkrétan két hetet fogsz még itt tölteni velem?

- Ha együtt megyünk, akkor csak Koreában fogok két hetet eltölteni veled – alakította át mondatomat. – Velem jössz?

 Kérdésére idegesen simítottam végig tarkómon, majd gondterhelt arccal, az asztalon könyökölve néztem a reménykedő lányra.

- Itt van az egyetemem, a barátaim... És a nyelvet sem beszélem.

- Ott is tanulhatsz; Pekingben is találhatsz barátokat, ráadásul a nyelv három hónap alatt rád ragad. És mindig együtt lehetnénk – szorította meg asztalon elhelyezkedő kezemet, mire apró mosoly suhant át arcomon.

- Gondolkodhatok még ezen?

- Persze – bólintott megértően, mégis valahogy más fény csillogott barna szemében.

 Az ebéd után elbúcsúztunk a másiktól, majd én körülbelül egy órakor indultam haza, végig ezen a Kínás dolgon gondolkozva. Menjek vele? Hagyjam el egy olyan lány miatt, akit csak néhány hónapja ismerek, a szülőhazámat? Ráadásul egy olyan országban éljek, ahol még a nyelvet sem beszélem? Kezdjek új tanulmányokba, és felejtsem el a barátaimat? Megéri ez nekem?

 Gondolataimból a zsebemben rezgő mobilom zökkentett ki, melynek képernyőjén Kyungsoo vigyorgott a megszokott szív formájú ajkaival.

- Na, mizu? – szóltam a telefonba rejtett csalódottsággal hangomban.

- Ugye nem felejtetted leadni a dogámat Park professzornál? – Lényegtörő kérdése hallatán reflexszerűen csaptam homlokomra. Hát persze; Kyungsoo megért, hogy a házidogáját vigyem be a tanárnak, mivel neki ma nem lesz órája vele, és ideje sem lenne beugrani hozzá.

- Máris viszem.

- Köszöntem! – válaszolt kissé talán hisztérikusan, majd megszakította a vonalat. Mosolyogva meredtem a mobilomra, aztán nagy lendülettel fordultam vissza az egyetem irányába. Istenem, ez a hiszti de hiányozna nekem...

 Nagy nehezen megleltem Park professzor irodáját, amely előtt szinte senki sem állt sorba, pedig köztudott ténynek számított, szinte már az egyetemmel együtt járt, hogy bizony Park KyungSeok irodája előtt, legalább hét-nyolc diák szokott várakozni. De aznap délután egy teremtett lélek sem volt hajlandó várni a negyvenes férfira; inkább mentek bebaszni, mintsem a sulival törődni. Aish... Ha nem ígértem volna meg Kyungsoonak, tuti én sem egy nagy mappával a kezemben ácsorogtam volna a barnás színű nyílászáró előtt.

 Nem tökölve kopogtattam, de válasz nem érkezett. Azt gondoltam, talán nincs ott, viszont azt azért megpróbáltam, régi rosszcsont gyerek múlttal, hogy vajon az ajtó nyitva van-e. És bár ne lett volna...